A karzataspektus

„Találkozunk vasárnap negyed tizenegykor a karzaton!” – hangzott el ez a mondat oly sokszor a számból, úgy jó huszonöt-harminc évvel ezelőtt, az akkori baráti társaságomban. Nagytarcsán, ahol gyermekkorom nagy részét tölthettem, már-már kultusza volt annak, hogy az ifisek – értsd ezen: a tizenhárom és negyven év közötti fiatalok – a templomban a karzaton foglaltak helyet. Magától értetődőnek tűnt, hogy ha valaki ebbe a korosztályba tartozik, vagy úgy érzi, hogy idetartozik, akkor bizony neki az istentisztelet alatt a karzaton kell ülnie.

Hogy miért? Egyrészt Nagytarcsán, ahogy mindennek, így annak is megvolt a rendje, hogy kinek hol illik ülni, és kinek hol nem illik ülni. Másrészt valahogy úgy éreztük, hogy ebből a látószögből, a templom karzatának magasságából jobban, élesebben látjuk a dolgokat. Úgy éltük meg, hogy a karzat természetesebb közeg számunkra, mint az, hogy lent üljünk a szüleink, nagyszüleink között, vigyázzba vágva magunkat. Harmadrészt – több évtized távlatából visszatekintve – azt gondolom, hogy az indok igen kézenfekvő: a karzataspektus a lehető legbiztonságosabb a templomi miliő bonyolult világában.

Emlékező énem ugyanis azt a kettősséget is felidézi, hogy a jelenlét a nagytarcsai karzaton egyszerre jelentett részvételt az istentiszteleten és kívülállást – a szó elegáns, szkeptikus, kritikus, konformista értelmében. Különleges nézőpont: félig bent vagyok, félig kint vagyok, félig ott vagyok, félig nem vagyok ott. Szinte mindenkit látok felülről, de engem nem lát senki sem. Ráláthatok az eseményekre, felülről nézhetem, mi zajlik, de ugyanezzel a lendülettel lenézhetek nemcsak hogy emberekre, de embereket is. Egyszerűen a helyem, ha úgy tetszik, a hozzáállásom az egészhez arra predesztinál, hogy a lenézésem rabja legyek, és bilincsben csoszogjak fel és alá.

Rálátás vagy lenézés? A jézusi példázat szereplői nem szoborként jelennek meg előttünk, hanem sokkal inkább olyan embertípusokként, akik akár mi is lehetnénk. Farizeus és vámszedő, vagy úgy is mondhatnám: a lenézés és a rálátás embere. És ha arra a kérdésre akarnánk válaszolni, amelyet Sulyok Imre feltett egyik népszerű kórusművében – „a kettő közül én melyik vagyok?” –, akkor elsőre bizonyosan nehezen sikerülne. Sőt az is elképzelhető, hogy változik a helyzet: ma farizeus vagyok, holnap vámszedő, holnapután megint vámszedő, de aztán megint farizeus, vagy az is lehet, hogy egy kicsi ebből, egy kicsi abból. Mert sokszor éljük meg, hogy valójában nincsenek lezárult szerepek. Maximum a karzatról nézve, a sztereotípiák magaslatából. Onnan a világ: fekete vagy fehér, jó vagy rossz, farizeus vagy vámszedő. Karzataspektusból az ember kényelmesen hátradőlve, semmi kockázatot nem vállalva ítélkezik mások felett, és menti fel magát az alól, hogy ő is odatartozzon, ahol a dolgoknak tényleg tétjük van.

A feloldás: le kell menni a karzatról! Ahhoz, hogy szembesüljünk azzal, mi történik ott, ahol imádkozik ez a két ember, fel kell adni a karzataspektusunkat. Le kell menni, és át kell élni, mit jelent alázattal vagy képmutatóan, de felvállalni a valóságot. Távolságból, a karzatról, az üvegfalon túlról nem lehet megérteni ezt a csodálatos jézusi példázatot. Biztonsági játszmával, kockázatmentes övezetben, steril környezetben – kizárva a bukás, a szenvedés, a hitvesztés lehetőségét – egyszerűen nem lehetett és ma sem lehet kereszténynek lenni.

Jézus felvállalta a valóságot. Átélte a legmélyebb kríziseket, és odament, hogy megértse azokat, akik a legkitaszítottabb embereknek számítottak az akkori társadalom szemében. Odament hozzájuk, és megpróbálta megérteni őket. Kétségeikkel, kérdéseikkel, csalódásaikkal együtt.

Menjünk le a karzatról, és próbáljuk megérteni a másik embert mi is! Megérteni azt, aki mellettem ül, aki mellettem él, akivel együtt dolgozom, akivel együtt járok templomba, gyülekezetbe. Az embert, akit ugyanúgy az Isten teremtett, mint engem. Aki ugyanúgy, mint én, küzd az esendőség és a halandóság igazságtalan, illogikus voltával. Aki sokszor ugyanúgy nem érti, hogy mi zajlik a világban körülöttünk és bennünk. Induljunk el! Minden felesleges gőg és időhúzás nélkül bátran induljunk el keresztény életünk karzatáról, és érkezzünk meg a valóságba. Jézus ott vár minket. Váltsunk aspektust, és legyen az egész keresztény életünk az alázatos imádság és az őszinte szavak ünnepe!

* * *

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. szeptember 25. – október 2-i 87. évfolyam 37–38. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.