Túlélők kórusa egy háromkerekű buszban

 „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő…” Járványon innen és túl, háborún innen és túl, üres templomokban, üres gyülekezeti teremben vagy éppen üres karzaton.

Szombati nap volt. Májusi napsütés. Három éve. Mintegy harmincan a kelenföldi gyülekezetből busszal jöttünk hazafelé Ceglédről az északi egyházkerületi napról. Kicsit fáradtan, de lelkesen. Feltöltekezve. Gurult a busz szép lassan, komótosan a sokat látott, göröngyös utakon. Régi jármű volt, épphogy ment. Megéreztünk minden kátyút, minden kanyart, minden széllökést. Aztán jött az a bizonyos pillanat, amelyet sosem felejtek el. Egy kicsit ugrálni kezdett a busz, aztán balra nézve azt láttuk, hogy az egyik kerék ott gurul magányosan mellettünk, a buszt megelőzve, majd elegánsan befejezi a pályáját az árokban.

A sofőr lassított, és sikerült megállnia. Volt, aki megijedt; volt, aki morbid humorral kezelte a helyzetet; volt, akinek könny csordult ki a szeméből; volt, aki dühösen pattant fel. Konstatáltuk, hogy mindenki jól van, senkinek nem esett bántódása. Legalábbis testileg nem. Néhányan leszálltunk, hogy egyeztessük a „hogyan tovább?” ot, és felmérjük a helyzetet. A buszon ülő közösség ekkor úgy döntött, hogy nem dühöng. Nem másokat szid. Nem némán ül, hanem elkezd énekelni. Ott és akkor. Korálokkal dicsőítette az Istent, és hosszú ideig nem is hagyta abba. Sőt ha jól emlékszem, csak akkor fejezte be az alkalmi buszos kórus, amikor el kellett hagyni a járművet, mivel újat küldtek a felmentésünkre.

Sosem felejtem el azt az éneklést. Felemelő volt és példamutató. Máig kiráz a hideg, ha belegondolok, micsoda lélekjelenlétük volt az ott lévő gyülekezeti tagoknak: egy hajszálon múlt, hogy nem ez az volt az utolsó útjuk. Ahogyan egyikük mondotta volt: „Az Úr őrző angyala velünk volt.” Azt gondolom, ott és akkor a túlélők kórusa a mennyig hallatszott.

A Timóteushoz írt második levélben olvashatjuk azt a mondatot, amelyet covidos vagy háborús időkben is sokat idéztünk (4,2): „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő…” Járványon innen és túl, háborún innen és túl, üres templomokban, üres gyülekezeti teremben vagy éppen üres karzaton. Az út szélén, egy háromkerekű, összetákolt buszon vagy éppen egy határhelyzetben. Példának okáért egy föld alatti üregbe kerülve, egy belső börtönbe, kalodába zárva, mint igénkben Pál és Szilász: „Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket.”

Micsoda nyitás! Micsoda börtön­istentisztelet! Micsoda dráma!

Földrengés. A börtön alapjainak megrendülése. Kinyílt ajtók, lehulló láncok, bilincsek. Börtönőr, aki öngyilkos akar lenni, gondolva arra, mi következhet ebből a botrányból. Majd a fordulat: nem bosszúálló, de életmentő rabok állnak elé, és a nagy kérdésre az üdvösségről, amelyet váratlanul feltesz, Pál és Szilász így felelnek: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe.” Majd azt olvassuk, hogy igét hirdetnek mindenkinek a házban, alkalmas és alkalmatlan időkben, a börtönőr pedig új életet kezd: befogadja őket, és nem csak azt, amit és akit hirdetnek. Sebeiket kimossa, majd megkeresztelkedik háza népével együtt, és örvendezve ülik körül a terített asztalt.

Mélységből magasság, magányból közösség, bezártságból szabadság csodája ez. Ahol a szabadító maga az Isten. Ahol az evangélium szó szerint és átvitt értelemben is életet ment. Ahol az istentiszteletnek, benne az imának, az éneknek, az igehirdetésnek valódi tétje van. És ahol még keresztelő is van. Sőt keresztelők is vannak, hiszen a kortörténetből is jól tudjuk: az ókori család nemcsak élet­ és foglalkozási közösség, hanem vallási közösség is.

Ha a ház ura vagy úrnője újat kezd vallási értelemben, vele tart háza népe is. Eszünkbe juthat Józsué hitvallása is, mely Filippiben is elhangozhatott volna, vagy talán el is hangzott: „…én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24,15) Katartikus történet. Kerek történet. Istentisztelet keresztelőkkel, asztalközösséggel, gyógyulással. A szabadítás evangéliuma módjának meghirdetésével: „Higgy az Úr Jézusban…”

És ez ma is megélhető. Bár a Lukács által lejegyzett történet óta kétezer év telt el, az evangélium, a szabadítás ma is ugyanazt jelenti Jézus mai tanítványainak: hinni Jézusban, a Szabadítóban. Benne, aki az idei nyári szabadságaink közepette is képes a valódi mennyei szabadságot személyessé tenni és személyesen elhozni kinek­kinek az élete kellős közepébe.

Hangoljuk hozzá az életünket, az énekünket, és házunk népével együtt kapcsolódjunk be a kórusok kórusába – alkalmas és alkalmatlan időkben egyaránt: a Balaton partján, egy hűs templomban, egy megunt munkahely légkondicionált művilágában, az erdőben sétálva. Vagy éppen egy lerobbant, háromkerekű buszban.

* * *

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. július 17–24–i 87. évfolyam 27–28. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.