A menekülő édesanyák Isten ígéretének beteljesítői
Május első vasárnapja - Anyák napi összeállítás
A háború kitörése óta egy visszatérő álom gyötör. Azt álmodom, hogy éjszaka zörgetnek, és én tudom, hogy azonnal el kell menekülnünk. Fejvesztve próbálom összegyűjteni a gyerekeket, de egyedül vagyok, és érzem, hogy túl lassan haladok, nem tudom őket elég gyorsan öltöztetni, kifutok az időből, mert mindjárt ránk törik az ajtót.
Ez a rémálom a saját szorongásom mellett a menekülő édesanyákkal való együttérzésem jele. Tudom, mit jelent békeidőben fél lábbal az ajtóban öltözködni és az utamba kerülő első göncöt magamra húzni, csak mert a gyerekek már kint várnak felöltözve – ugyanakkor el sem tudom képzelni, mit jelent másoktól kapott ruhaadományokból méretet válogatni, mivel a saját holmikat nem volt idő elhozni. Tudom, mit jelent maradékokat és megcsócsált kiflicsücsköket vacsorázni, hogy ne dobjuk ki, amit a gyerekek meghagytak – de el sem tudom képzelni, mit jelent a határon élelmiszercsomagért sorban állni. Tudom, mit jelent aggódva virrasztani a gyerek ágya mellett, mikor lázas – viszont el sem tudom képzelni, mit jelent a kisbabámat idegeneknek átadni egy kerítésen, hátha így megmenekül. Tudom, milyen, ha egy óvodás nehéz kérdéseket tesz fel – de el sem tudom képzelni, milyen lehet megmondani egy kisgyereknek, hogy el kell menekülnünk az otthonunkból a háború miatt.
A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.