Az indulatlavina sodrásában: emberi végzet, isteni kiút

Indulatlavina temeti maga alá az embereket. Azokat az embereket, akiknek egy jelentős részében nem is tudatosul, hogy nemcsak elszenvedői, hanem táplálói is ennek a pusztító társadalmi katasztrófának. Merthogy meggyőződésem szerint ebbe az irányba tartunk, ha ugyan már nem vagyunk benne nyakig.

Persze jó lenne mindig valami magasztosról, valami fennköltről írni, megfogalmazni valami szépen, kedvesen, örök érvényűen keresztyénit. És igen, van is ennek létjogosultsága, mert látunk annyi bajt az ember világában, hogy néha megengedhetjük, sőt meg kell engednünk magunknak a lélek erősítésére fókuszáló, szinte csak csupa szépről szóló tartalmakat, de ezeknek kizárólag akkor marad súlyuk, reménység szerint pozitív hatással bíró erejük az olvasóra, ha idehozzuk a papírra azt is, amitől nem lesz jobb a kedvünk. Legalábbis a diagnózis felállításától biztosan nem.

Ha nincs a koronavírus-járvány, 2020 májusában öt napot töltöttem volna Észak-Macedóniában, a Balkán Jeruzsálemének is nevezett Ohridban. Amikor hónapokkal azelőtt megvettem a repülőjegyet, lefoglaltam a szállást, az motivált, hogy néhány napra elvonuljak egy olyan helyre, amely a természeti adottságaiban vonzó, spiritualitásában erős. Ohrid és a városról elnevezett tó környéke ilyen; térítőútjai során Pál apostol is megfordult itt, és ennek hagyománya olyan erősen él a környéken, hogy a város repülőtere is az ő nevét viseli.

Ez az utazós elvonulás akkor nem jött össze, de megkaptam helyette a belső elvonulás lehetőségét, ami abban nyilvánult meg, hogy két hónapig nem kapcsoltam be a tévét, nem kerestem rá hírekre az interneten.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.