Bor a Bibliában: miért és mennyit ittak?

A szüreti időszak vége felé közeledünk, de legtöbbünk számára ez nem sokat jelent: a mai ember hétköznapjainak már nem részei – hacsak nincs saját borospincéje – a szőlővel kapcsolatos munkák. A boltok polcain az év minden napján találunk olyan bort, amilyet épp megkívánunk. Ezért el is feledkezünk róla, hogy kultúránknak mennyire szerves része a szőlő gondozása és a bor előállítása, és a kereszténységben is hosszú időre nyúlik vissza ennek az italnak a fogyasztása, amely nemcsak szomjoltóként, de gyógyszerként, vallási szimbólumként is helyet kapott őseink életében.

Az Ószövetség Nóét említi úgy, mint aki először gondozott szőlőskertet, sőt néhány teológus szerint Nóé nevének jelentése – „nyugalom, vigasz” – is a borra utal. Ő az első, akiről azt is tudjuk, hogy túlzásba vitte a borfogyasztást: „Nóé, a földműves volt az első, aki szőlőt ültetett. Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában.” (1Móz 9,20–21)

A tudomány mai állása szerint a Kaukázusban már nyolcezer évvel ezelőtt telepítettek szőlőt bor előállítása céljából, bár ez inkább a vadszőlőre hasonlított, és természetesen az ital sem hasonlított a ma ismert borra. Izrael is híres volt szőlőskertjeiről, és a bor népi italnak számított, használták gyógyításra, mirhával keverve fájdalomcsillapításra, vízzel keverve mint élvezeti cikket, de szerepet kapott a vallásgyakorlásban is. A bor a mindennapi élet része volt, a bőséges élet szimbólumának tartották: „…van kenyerünk és borunk is magamnak, szolgálóleányodnak […]; nincs szükségünk semmire.” (Bír 19,19)

A szüret a vigasság jegyében folyt már azokban az időkben is: „Odalett az öröm és a vigadozás a gyümölcsöskertben, nem ujjonganak a szőlőkben, nem kiáltoznak. Nem tapos bort sajtókban a taposó, a kurjantást megszüntetem.” (Ézs 16,10)

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.