Hitvallás a haláltáborban

Nemrég kaptunk egy képet. A Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat kistarcsai házában lakó asszony ajándékozta a dolgozóknak. Elmondása szerint a rajz az 1940-es évek első felében készült Auschwitzban, a koncentrációs tábor egyik barakkjában. Az e világi pokolban, a lét-nemlét határán, igazi mélyponton született meg a grafika, amely Jézus passiójának egy pillanatát, állomását jeleníti meg.

A művész (Mayer Alajos?) a rendelkezésére álló eszközökkel készítette remekművét. Tükörben nézve önmagát, saját vonásait rajzolta bele a golgotai történetbe, illetve Krisztus kereszthalálát a saját jelenébe. Mintha ez lenne a krízisben lévő ember ábrázolásának üzenete: az ő élete bennem, az enyém őbenne.

A jézusi szavak, bár más kontextusban, más céllal hangzottak el, különleges értelmet nyernek, amikor szemlélem a képet: „…amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) A grafika nem egy történelmi eseményt ábrázol csupán, hanem a Mindenható csodáját mutatja meg, azt, hogyan munkálkodik bennünk. Az Isten története jelenik meg számomra, ahogyan az elembertelenedett, halálközeli helyzetben ez a hitvallás megszületett. A vele történt találkozás volt az, ami a művészt arra indította, hogy életének esetlegesen utolsó képén, a testamentumán ezt a jézusi közelséget jelenítse meg. Hitvallás, evangélium ez mindannyiunk számára.

Szükségünk is van rá, hiszen krízisekkel teli világban élünk. Nem is olyan régen láttuk a világjárvány pusztítását családjainkban és szélesebb közösségünkben is. A „post-Covid-tünet” kifejezést még csak most tanuljuk, érzékeljük, de újabb tragédiaként rohant meg bennünket a szomszédos országban dúló háború. Sejtjük a ránk váró, eljövendő ínséget, amelynek jelei már ott mutatkoznak a boltok árcéduláin, a benzinkutaknál, a rezsicsekkeken. Mindezek világméretű történések, és még nem is említettem mindezek mellett az egyéni, személyes mélységeinket.

A cikk folytatása elolvasható a Kötőszó blogon.