Isten szent bolondjai, avagy farsang és teológia
Arcok és álarcok egy profán ünnepen
Közeledik a „farsang farka”, vagyis a vízkereszttől húshagyókedd éjfélig tartó táncos, tarka időszak vége, a böjtnek megágyazó világi vigalom. A tél- és féleleműző farsang szekuláris ünnep, melynek ősi hagyományai a pogány ókorba nyúlnak vissza. A metamorfózissal, a lakomával és a lakodalommal, a világi rend kifordításával, a „bolondság teológiájával” azonban találkozhatunk a Biblia lapjain is. Ugyanaz a lelki igény, amely világi színtereken a farsangot is életre hívta, valamilyen formában felfedezhető a keresztény hagyományban is. Ennek nyomába eredünk – lehullajtva az álarcokat.
A farsangot saját (világ)képére, kedvére formálhatja, a gazdag népi hagyományból meríthet, aki vágyik az önfeledt szórakozásra. Mert az örömhír embere, Isten szeretetének hirdetője – kiváltképp a derűjéről és humoráról híres Luther Márton örökségének követője – nem hihet olyan bigott, farizeus híreszteléseknek, hogy a farsangi mulatozás ördögtől való volna. (Még ha a busók szarvas, busa feje alól ki is lóg az ördögpata.)
Fontos megjegyeznünk, hogy Jézus első csodatétele a kánai menyegzőn a víz borrá változtatása volt. A bor a kereszténység fontos szimbóluma, itt elsősorban lakodalmas, életigenlő mivoltát hangsúlyozzuk. A borfakasztás „farsangi” gesztus: Isten Fia megszánta az ünneplőket, és adott nekik jó kedvre hangolót bőséggel.
Az átváltozás, a metamorfózis – a maszk, jelmez, álarc viselése és a mögötte való elbújás – a farsang olyan jelensége, melynek lélektani mélysége van. Az ember elemi erővel vágyik arra, hogy más bőrébe bújhasson, illetve talán pontosabb, ha azt mondjuk: kibújhasson a saját bőréből. Ennek egzisztenciális vonatkozásai vannak: így egyrészt elbújhat a világ szeme elől, másrészt elmenekülhet léte szorongató kérdései, a mindennapi taposómalom nyomasztó valósága elől. Igen ám, de Isten szeme elől elbújni nem lehet…
A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.