Ki irányítja Tónit?

A koronavírus-járvány, a „maradj otthon” időszak alatt és következtében a legtöbb kisgyermekes háztartásban kissé elszabadult a tévénézés, illetve az okoseszközök használata. És itt nem az online oktatásra gondolunk. A szülők – bár a szemfülesek (és tehetősek) igazán értékes képernyőre költöző tartalmakkal is szórakoztathatták csemetéiket –, valljuk be, gyakran örültek, ha a munkaidő felére ráfoghatták, hogy dolgoztak. Ahogy az élet visszatért a rendes kerékvágásba, a tudatosabb szülők nyesegetni igyekeznek ezeket a vadhajtásokat is…

A mi mozgóképes történetünkben a kommersz és egyedi tartalmak érdekes egyveleget alkotnak. Tévé-előfizetésünk nincs, a Netflixet csak hallomásból ismerjük, van viszont egy nagy képernyőnk, amelyet még naiv tervezős időszakunkban magunknak szántunk filmnézésre. Aztán jöttek a gyerekek, na meg a helyzetek… Rigorózus mozgókép-ellenességem már kisgyermekes létünk harmadik évében alábbhagyott, mostanra – aggodalom és bűntudat helyett – funkcionálisan tekintek az élményt készen kínáló, vibráló valóságra.

Még mindig bónusz és nem alapdarab idehaza, de kétségkívül sokszor a szükség hozzá hajt – kiváltképp a téli időszakban. Ennek eredője egyrészt nyilván a gyönge, a terhek alatt meggörnyedő, nagycsaládos mintával nem rendelkező szülői mivoltunk, másrészt a földtől eltávolodott kényelmes városi fajtánk, harmadrészt pedig, ugye, az új generáció, a már intézményesített korú, vagyis társadalmi interakciókban létező gyermekeink folyton szórakozni vágyó, túlingerelt valósága.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.