Kilépni a hősszerepből

Örömtelenség, motivációhiány, kilátástalanság, robotpilóta-üzemmód… – ki ne ismerné ezeket az érzéseket? Állandó jelenlétük azonban már súlyosabb problémára utal, amelyet kiégésszindrómának (burnout) neveznek. Orvosok, pszichológusok, lelkészek, sőt édesanyák is eljuthatnak valamely szintjére, sokan azonban fel sem ismerik, hogy nem egyszerű fáradtsággal van dolguk. Horváth-Csitári Boglárka evangélikus lelkész, mentálhigiénés szakembert kérdeztük arról, milyen intő jelekre kell figyelnünk, és hogyan előzhetjük meg a kiégést.

– Honnan ismerhető fel, miben különbözik a kiégés a kimerültségtől?

– A kiégésszindróma leginkább azokra jellemző, akik emberekkel foglalkoznak. Az egyébként motivált, érzelemgazdag ember egy idő után telítődik azokkal a problémákkal, amelyekkel nap mint nap találkozik, mentálisan kimerül, és elkezdi inkompetensnek érezni magát a munkájában. Ez nagyon komoly probléma, amelynek testi és lelki következményei is vannak. Testi tünetek például a fáradtság, a feszültség, a fejfájás, a testsúlyváltozások, az alvászavarok, illetve a különböző pszichoszomatikus megbetegedések. Pszichés szinten pedig a motiválatlanság és a cinizmus megjelenése jellemző, megromlanak a társas kapcsolatok, az illető egészen érdektelenné válhat a munkahelye iránt. Ez okozhat önértékelési problémát, depressziót és nagy fokú szorongást is, amely aztán az egész életvezetésre hatással lehet.

– Nyilván nem ilyen súlyos problémaként indul, hanem egy folyamat, amely egyre nagyobb mértékű változást hoz. Hogyan kezdődik? Miért égünk ki?

– Amikor valaki elkezd egy munkahelyen dolgozni, akkor általában tele van tettvággyal, inspirációval és álmokkal, új emberekkel ismerkedik meg. Ez az úgynevezett idealizmus szakasza, a kezdet kezdete. A második szakaszban már egy kicsit reálisabb a kép, még elkötelezettek, a kollégákkal együttműködők, nyitottak és motiváltak vagyunk, de már van egyfajta távolságtartás, ami a realitás talaján mozog. Aztán a harmadik szakaszban már egyre monotonabbá válnak a feladatok, kiábrándulunk, nem találnak meg az új kihívások, és unalmassá válik a munka. A kollégáktól is egyre inkább távolodunk. Ez magával vonja, hogy mivel nincs új inspiráció, csökken a teljesítmény, és kezdjük már csak a legszükségesebb teendőket elvégezni mind a munkában, mind az emberi kapcsolatainkban. A negyedik szakaszban azt érezhetjük, hogy egyre jobban nő a frusztrációnk, ami végül elvezet az ötödik szakaszhoz, a teljes apátiához, amikor ridegen, már-már ellenségesen viszonyulunk a munkatársainkhoz, örömtelenné válunk. A kiégés hosszú folyamat, társadalmi, munkahelyi és személyiségből fakadó tényezők is meghatározzák. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy például a munkába állás utáni első öt évben a pedagógusok huszonöt százalékát érinti a probléma.

Az interjú folytatása a KötőSzó blogon, IDE kattintva olvasható.