Mennyei derű, avagy humor az egyházban

Hadd meséljem el az első találkozásomat a humorral az egyházban!

Édesapám nagyon szeretett utazni, világot látni. Hatalmas történelem- és földrajztudása a templomokban, várakban és múzeumokban mutatkozott meg számomra. Amint megérkeztünk valahova, édesapám elmondott minden fontos dolgot a helyről, annak történetéről. Majd bejártuk az épületet, fotók készültek, és már indultunk is a következő úti cél felé. Már-már veszélyes dózisban kaptam gyermekkoromban az ilyen élményeket.

Egy alkalommal eljutottunk a jáki templomba. Ahogy beléptünk a kapun, hangos, gurgulázó-hahotázó nevetés hallatszott. Nem is tudtam megmondani, hogy honnan szól. Betöltötte az egész teret. A gyönyörű, román kori templom csak úgy zengett tőle. Gyerekként meg voltam róla győződve, hogy Istent értem tetten. Naná, hogy nem látom, hiszen ő az Isten, de ez a jóízű nevetés az övé. Egyszerre felcsillant a szemem. Egyszerre nem a fényképezőgépes turista voltam, hanem a megérkezett zarándok. Ilyenkor pedig csoda történik. Megelevenednek a templom képei. A szobrok is mintha közelebb hajolnának. Beszélnek a kövek, orgonasípok, gyertyák, virágok. Képzeletben felcsendül ezer gregorián dallam, Bach-kantáta. Mintha tömjén illata terjengene az oszlopok között. A zarándok lábából kimegy az erő, és a padba rogyva adja át magát a mindenségnek.

Édesapám később állította, hogy megtalálta a nevetés forrását, az öreg plébánost, akivel aztán még hosszasan elbeszélgetett. Nekem ezt akkor már ugyan hiába mondta. Én biztos voltam benne, hogy ez a nevetés csak az Istené lehet. És jó volt nekem ez az első élmény a nevető Istenről. Korábban azt gondoltam, hogy az Isten olyan, amilyenek mi vagyunk a templomban. Olyan uborkaorrú, ahogyan az emberek ülnek a templomban. Vagy mint a vasárnapról vasárnapra előttünk ülő, kapitális hajkoronával bíró néni. Róla sokáig azt gondoltam, hogy azért ilyen nagy a konty a fején, mert biztosan így van közelebb Istenhez. Persze jó volt vasárnapról vasárnapra elbújni mögötte, de amikor hátrafordult, hogy lepisszegje a kuncogásunkat, akkor már tudtam, hogy nem a konty teszi az istenközelséget.

Az írás folytatása a Kötőszó blogon olvasható.