Mibe kapaszkodjunk, mielőtt teljesen bepánikolunk?
Két alapvető érzés határoz meg minket hónapról hónapra, hétről hétre, lassan óráról órára. Az egyik az általánossá váló szorongás. Szorongás a holnaptól, a 68%-kal megdrágult kenyértől, a téltől és a hidegtől, a háborútól, az atomfegyvertől, a brutális inflációtól, a devizaárfolyam aktuális változásaitól és lassan mindentől. A másik a reménység utáni vágyakozás. De mit kezdhetünk e két érzéssel, és hogyan tovább?
Az elmúlt években zajló vírus elleni harc után az emberek szorongása lassan általánossá válik. Felsorakoztak az utóbbi öt-hat év huszonéves klímaszorongói, akik azt hirdetik: a Föld és a rajta élő emberiség végérvényesen vesztébe rohan, nincs mit tenni, ezért feladják, holott pont az ő dolguk lenne kitalálni valami újat, valami forradalmit, valami mindent megváltoztatót. Csatlakoznak hozzájuk a második világháborút és az azt következő korszakot ismerő, hetvenes-nyolcvanas éveikben járó idősek, akik gyerekként átélték és megtapasztalták, hogy mit jelent egy világégés és annak következményei. Ők félnek a háborútól a legjobban, és még inkább féltik a gyerekeiket, az unokáikat, lassan a dédunokáikat, hogy mi lesz, ha ide is átcsap a front. Az egzisztenciális szorongók pedig – akik a legtöbben vagyunk, és nemrég még a Covidtól féltettük életünket – feltöltjük a maradék helyeket, és így lesz általánossá és teljessé a szorongók tábora. Mind szorongunk a holnaptól.
Szorongunk, mert a szemünk előtt zárnak be kedvenc éttermeink, múzeumaink, színházaink, szállodáink, egy csapásra szétmállik és szó szerint semmivé lesz megszokott életünk. Nem fogunk uszodába és moziba járni, nem fogunk tudni beülni a kedvenc helyeinkre, nem fogunk tudni utazni, vagy legalábbis jóval kevesebet.
És természetes emberi tulajdonság, hogy hibást, hibásokat keresünk, hogy miért következik be mindez. Ki-ki vérmérséklete, politikai hovatartozása, meggyőződése szerint találni fog valami okot, hogy ki miatt, mi miatt veszítjük el megszokott életünket. Merthogy elveszítjük, ezt tudjuk. És némi önkritikával még azt is tudjuk, hogy az a pazarló életmód, amely elkényelmesített, amely nyakló nélküli fogyasztásra sarkallt, amely kényelmes volt, de bele sem gondoltunk, hogy az árát valószínűleg a harmadik világban fizették meg helyettünk, fenntarthatatlan volt. Mégis sírunk utána. Könnyek között, szomorúsággal vagy épp haraggal engedjük el, de el kell engednünk, mert épp kitépik a kezeink közül.
A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.