Miért nem tudok jó(fej) lenni?

A jócselekedetek nem visznek közelebb az üdvösséghez a lutheri tanítás szerint, mert azt az ember kiérdemelni nem tudja, hanem ingyen, kegyelemből kapja, de a jó dolgokat azért kár kihagyni. Ha végiggondoljuk a napunkat, biztos lesz olyan momentum, mely arra figyelmeztet, hogy megint ellenállás volt bennünk egy jó, magas labda fogadásával szemben. Mit tehetünk, hogy fogadóképesek és nyitottak legyünk a jóra?

A közömbösség, érdektelenség ma már általános jelenségnek mondható, következik ez megváltozott életformánkból, társadalmi és gazdasági berendezkedésünkből és egy sor egyéb, egymással összefüggő tényezőből. Ugyanakkor a „jóság síró vágya” (Ady Endre) mindannyiunkban dolgozik, elemi bennünk a vágy a jóra.

Magunkkal kapcsolatban azonban legtöbbször, mint valami elérhetetlen állapotra, úgy gondolunk a jóra; mint amiért még sokat kell dolgoznunk: meg kell változnunk, fordulnunk, jóvá kell válnunk. Pedig nem kell, csak lehet – és ez nagy különbség.

Jobban megértjük a lánglelkű, az ördöghöz tintatartót vágó, az íróasztalába a „Meg vagyok keresztelve” mondatot belevéső Luther Mártont, ha elgondolkozunk azon, hogyan szoktuk fölmenteni magunkat, ha embertársunk szükségét észrevesszük ugyan, mégsem sietünk segítségére. És itt nem kell extrém helyzetekre gondolni, sőt még talán az otthonunkból sem kell kimozdulni…

Jellemzően a „javulást” kevéssé tudjuk folyamatként elképzelni és jó értelemben „föladni”, Istenre bízni. Pál Feri atya egyik legendás kedd esti előadásában mondta, hogy sokan úgy hiszik, jót csak az igazán jó emberek tehetnek, és mivel magukat nem tartják annak, nem tesznek semmit, nem cselekszik a jót. Valamire várnak. Vagy valakire. Ha nagy számokban gondolkozunk, ennek a drámai következményei – például a környezettudatos szempontot kiemelve – rögtön érzékelhetővé válnak.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.