Mindig poén?

Nehezen tudok mit kezdeni azokkal, akik mindig ugyanolyanok, mondjuk, fennköltek, magasztosak, okoskodóak – vagy épp humorosak.

Szia, bocs, hogy félbeszakítottam a messengeres beszélgetésünket, sok minden közbejött, meg hát át is akartam gondolni a témánkat. A végén rájöttem, hogy megszületett gondolataim jócskán túlléptek levelezésünk kezdőkérdésein, ezért – ha már úgyis meg kell írnom ezt a cikket – inkább így, név nélkül, de nyílt levélben írom le gondolataimat. Remélem, nem baj. Vedd úgy, hogy ezt már nem neked írom, hanem magamban tűnődöm.

Szóval ott kezdődött az egész, hogy pár hete egy közismert idős ember halálának hírére te egy rövid, poénos megjegyzést tettél közzé. Nem volt benne semmi sértő, megalázó, egyszerű szóvicc volt az egész, mégis kínos érzés volt olvasni. Emiatt írtam neked privátban, így alakult ki később félbeszakadt beszélgetésünk.

Mindig is odavoltam a humorodért, már kamaszkorunkban is. Éles, néha kissé (?) csípős megjegyzéseid pontosak voltak. Most mégis feltettem a kérdést: ez meg mire jó? Nem azt mondtam, hogy nem szabad, hogy kegyeletsértő (szerintem nem az, mások szerint lehet, hogy igen), azt sem, hogy ízléstelen. Egyszerűen értelmetlen. A kérdésem ez volt: miért kell mindig humorosnak lenni? Innen indult el a beszélgetésünk.

Elárulok egy titkot. Nem szeretem azokat, akik nagyon valamilyenek. Nehezen tudok mit kezdeni azokkal, akik mindig ugyanolyanok, mondjuk, fennköltek, magasztosak.

Miközben nagyon hálás vagyok a hazámért és az anyanyelvemért, amelyben otthon lehetek, nevetségesnek érzem azokat, akik annyira hazafiak, hogy semmi másból nem áll az életük, mint hogy napi huszonnégy órában könnyes szemmel gondolnak hazánk sorsára, akik – Örkény szavaival élve – „azonkívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert ez teljesen igénybe veszi az idejüket”.

Nem szeretem a mindig kegyeseket, akik a strandra is Bibliával járnak – és nem azért, mintha nekem nem lenne az életem alapja az Istennel való találkozás. Az öncélú kegyeskedés látványa illetlen vigyort csal arcomra.

Nem szeretem a mindig okoskodókat, mindig filozófiai kérdéseken töprengőket, mindig elvontan gondolkodókat. Iszonyú nehéz lehet az ilyen emberrel együtt élni – kérdezd csak meg a feleségemet. (Na jó, igyekszem megváltozni.)

Általában nem szeretem, ha valaki beleragad egy szerepbe, mindig mindenre ugyanaz a válasza: a honfibú, a kegyeskedés, az okoskodás vagy bármi hasonló.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.