„Nem én vótam”
Megszégyenítés helyett mit tegyen a szülő?
Elgurult autókerekek, szétzúzott hajótestek, már nem záródó ajtók, sérült bútorok, letört babalábak, széttépett könyvlapok… Nem, ez nem egy horrorfilm nyitójelenete, ezek csak kisgyerekes hétköznapok. Az egyik nagy kihívás a gyermeknevelésben, amikor a dackorszakba ért kisgyermek a maga módján kívánja birtokba venni és alakítani a világot, adott esetben a destrukciótól (és konkrét dekonstrukciótól) sem idegenkedve. A kezében sírnak a tárgyak, reszketnek a tesók legóépítményei, a könyvek segítségért kiáltanak…
Az ember – menekülve a bűntudat elől – sokszor igyekszik felmenteni magát a cselekedetei, de legfőképp azoknak a következményei alól. Sőt jellemző gyakorlat az is, hogy szeret másra ujjal mutogatni, hogy tudniillik minden látszat ellenére a másik hibájából, mulasztásából történt, ami történt, hogy valójában nem is elkövető ő, hanem áldozat. Már korán begyakoroljuk ezt a fajta „elkerülő hadműveletet”, mert etikailag kifogásolható tetteinkkel, döntéseinkkel nem szeretünk szembesülni. Mert kényelmetlen, mert előjön két igen kellemetlen alak, a szégyen és a bűntudat.
Kisgyermekkorban fontos, hogy ne ezt a két „alakot” szólongassuk, hanem próbáljuk szelíd eszközökkel terelgetni a ránk bízottakat, mit hogyan tegyenek, hogyan szóljanak, hogyan – vagy hogyan ne – viselkedjenek.
A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.