Piros lámpa és felebaráti szeretet

Kis híján elgázoltam egy gyalogost. Egyelőre ennyi a vallomásom, a többit majd később.

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37–39)

Az első nagy parancsolat megtartása látszólag könnyebb lehet, mert hívőként Istent szeretni elvileg nem jelent nagy gondot. Sőt Isten maga a szeretet – még jó, hogy szeretem. A második nagy parancsolat szerint embertársainkat kellene szeretnünk. Azokat is, akik rosszat akarnak nekünk, vagy akaratlanul, de végül mégis rosszat tesznek velünk. Aztán olyanokat is, akik valamiért idegesítenek, és ennek megfelelően az e világi gyakorlat szerint haragszunk rájuk, de legalábbis rájuk förmedünk.

Mit jelent ma, a 21. század hétköznapjaiban a felebarátunk szeretése? Utazunk a metrón, sétálunk az utcán, és odalépünk ismeretlenekhez, megöleljük őket, majd azt mondjuk nekik, hogy szeretlek, felebarátom? Nem hiszem. Az már talán inkább közel van a felebaráti szeretethez, hogy egy bizonyos konfliktushelyzetben nem a túlpörgött, ideges, sokszor erőszakos világ „elvárásai” szerint reagálunk, hanem valahogy máshogy. Aktiválódik bennünk a második nagy parancsolat, nagy levegőt veszünk, majd ösztönszerű indulatunkat kifújva magunkból szelídebben lépünk fel.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.