Tűnődés a szenvedésről

„Sajnos mi, keresztyének hajlunk arra, hogy a szenvedésnek önmagában értéket tulajdonítsunk, mintegy igazolva, hogy ami bennünket ér, az valójában a Krisztus keresztjében való részesedés. Én óvakodom ettől a megközelítéstől…”

Kezdő magyartanárként egyszer Csokonai verseit tanítottam, és arról meséltem a diákoknak, hogy milyen fájdalmas volt a Lilla-szerelem: szerették egymást, de a leány apja, a komáromi kereskedő nem volt hajlandó egy csóró költőnek adni a lányát, így nem lehettek egymáséi. Épp ennek a tragédiájáról beszéltem, amikor a hátsó padokból valaki hangosan felkiáltott: „Miért nem szerzett magának egy másik csajt?” Ennyit a katarzisról…

Megnémultam. Mit lehet erre válaszolni? Igaz is, miért? Miért vállalta a beteljesületlen szerelem kínját, a meddő szenvedést? Mennyivel egyszerűbb lenne odébbállni, keresni valaki mást? Mire jó a plátói szerelem fájdalma? – kérdezem én is, sokszori kamaszkori tapasztalatok után. Megéri vállalni a szenvedést?

De jó, hogy szenvedek! Biztos? Nem vagyok mazochista, nem keresem a szenvedést, nem hiszem, hogy örülni kellene, ha fájdalom ér bennünket. Még kamaszkoromban találkoztam olyan mélyen hívő fiatalokkal, akik egy kazettára felvett prédikációt mutattak nekem: a szónok arról beszélt, milyen jó volt, amikor szenvedhetett, és milyen ürességérzése volt, amikor egy napon nem jutott neki a szenvedésből. Iszonyodva hallgattam a szavait. Tényleg akarni kell a szenvedést, vágyni rá? Biztos, hogy ez a vallásos hit, nem pedig a pszichiátriai problémák bizonyítéka? Tényleg rosszul kell magamat érezni, amikor azt mondom: most éppen minden rendben van körülöttem?

A cikk folytatása elolvasható a Kötőszó blogon.