Az igehirdetés magányából az igehirdetés közösségébe
Hogy ki hogyan készül az igehirdetésre, az mindenkinél máshogyan néz ki. Én olvasni, jegyzetelni, zenét hallgatni s közben sokat imádkozni szeretek. Ez nem alkotói magány, az igehirdetésre készülve az igehirdető is alakul. Az viszont vitathatatlan, hogy közben emberileg nézve egyedül vagyok. Az is ritka (bár hála Istennek, mostanság egyre gyakoribb), hogy a templomkapuban megállva a kézfogásnál elhangozna valami. A legtöbbször csak a „jó volt”, „szépen beszélt a tisztelendő” érkezik visszacsatolásként, na meg sok esetben beszélünk arról, hogy vajon hangosítás híján volt-e a lelkész hangképző szerveiben kellő decibel. Vagyis: a lelkész egyedül megy a szószékre, egyedül van ott, egyedül jön le onnan. És ezért bizony súlyokat is hoz el onnan…
Pedig ortodox lutheránusként meggyőződésem, hogy 1. az istentiszteletet nem a lelkész tartja, hanem Isten tartja értünk, s nem egy alkalom a héten, hanem a gyülekezeti életünk csúcspontja; 2. az igehirdetésre készülhet az ember, de igehirdetéssé nem emberi erő teszi a leírt vagy elmondott szöveget, az a Szentlélek kegyelmén keresztül valósul meg, illetve válik valósággá.
Ezen két alappillér alapján viszont azt is gondolom, hogy akkor az igehirdetés nem magányos szolgálat, melyet teológiai súlypontok alapján másokért (magunkért is?) végzünk, hanem olyan szolgálat, melyben a közösségünk Istennel és egymással narratív testet ölt. Az igehirdetés így már nem elmondott szó, hanem élő, ható, formáló ige, mely ön- és közreflektív.
Minap felemelő élményt kaptam. Gyülekezetünk fiatal tagjai autókozmetikával foglalkoznak, örömmel hagytam náluk a szolgálati autót ráncfelvarrásra, s a templomban pakolgatva vettem észre, hogy a slusszkulcs bizony nálam maradt. Csörgött a telefon. Rá se néztem, szinte biztos voltam benne, hogy a slusszkulcs miatt keresnek: „Helóka – szóltam a készülékbe –, kulcs, igaz?” Nem várt női hang felelt: „Erős vár a mi Istenünk! Én Farkas Ervin lelkészt keresném.” Hebegve-habogva kértem elnézést a hangja alapján vélelmezhetően idősebb testvértől, s közben majd elsüllyedtem szégyenemben.
Mint kiderült, a hölgy, aki jó pár évtizeddel többet látott már ebből a világból, mint jómagam, a Napi ige sorozat, illetve a Szeretetforrás – Lelki útravaló az év minden napjára áhítatsorozata miatt hívott, amelynek aznapi darabját „én követtem el”. Beszélgetés kezdődött. Aznap reggel még nem olvastam a Napi igét; mióta gyerekeim vannak, este, altatás után a csöndben szoktam elolvasni. S mivel már közel egy éve leadtam a kért meditáció szövegét, hirtelen azt sem tudtam, hogy miről, melyikről van szó. Mióta hetente prédikálok, azóta általában csak az utolsó pár igehirdetésemre emlékszem élesen, meg egy-egy kiemelkedőre.
Az írás folytatása a Kötőszó blogon olvasható.