E világban – ebben az egyházban
A Luther Otthon – Evangélikus Diákotthon avatásának margójára
„Szükség van arra, hogy az egyház nap mint nap megfogalmazza a modernitáshoz való viszonyát, hogy világossá tegye saját maga és a Luther Otthonban lakó diákok számára, hogy miként is képzeli el saját jövőjét, mit kínál a jövendő értelmiségieknek, miben számít rájuk, mit vár el tőlük.”

A budapesti, lágymányosi egyetemi campuson felépült új Luther Otthon – Evangélikus Diákotthon avatására szóló meghívón a jól ismert igeszakasz áll János evangéliumából: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)
Jézus főpapi imája, tanítványaiért való könyörgése évezredes kérdést vet fel: miként viszonyulunk mi, keresztyének a minket körülvevő világhoz, annak minden vonzó és riasztó jelenségével együtt? Különös időkben, különleges alkalomból hangzik most el ez a mondat. A járványhelyzet szorongásán éppen csak túljutva, a szomszédunkban zajló háború szörnyűsége, ennek gazdasági következményei és a rendkívüli időjárási körülmények az elmúlt néhány hónapban azokat is kizökkentették az európai ember amúgy nyugalmas hétköznapjaiból, akik amúgy nemigen foglalkoznak a világ dolgaival.
Az alkalom pedig azért különleges, mert egyházunk – jelentős kormányzati segítséggel – egy olyan épületet avat fel és vesz használatba, amely a jövőről és a jövőnek szól. Fiatalok, egyetemisták fognak benne lakni egy dübörgő metropolisz kellős közepén, a modern világ megannyi lehetőségétől és kísértésétől körülvéve.
Ha valahol, hát itt van a legnagyobb szükség arra, hogy az egyház nap mint nap megfogalmazza a modernitáshoz való viszonyát. Nap mint nap világossá tegye saját maga és a Luther Otthonban lakó, többségükben evangélikus diákok számára, hogy miként is képzeli el saját jövőjét, mit kínál a szép, világos, komfortos terekben élő jövendő értelmiségieknek, miben számít rájuk, mit vár el tőlük. Az ideális lakhatási, tanulási körülményeken túl hogyan tudjuk megmutatni egyházunk, közösségi életünk legjobb arcát, hitünk, teológiai gondolkodásunk mélységét, intellektuális izgalmát minél több diáknak – azoknak is, akik nem laknak az új épületben, hanem „csak” naponta megfordulnak az egyetemi campuson.
Az elmúlt években sok szó esett a felsőoktatásról, az egyházi felsőoktatásról is. Látjuk, halljuk a kínai Fudan Egyetemmel mint a korszerű felsőoktatás letéteményesével kapcsolatos érveket pró és kontra. Látjuk ugyanakkor katolikus testvéreink voltaképp becsődölt piliscsabai egyetemét, amely Makovecz Imre sajátos szimbolikájával, kétséges funkcionalitásával már új korában is nehezen volt értelmezhető. E helyett most belvárosi paloták épülnek újjá, valamint a Magyar Rádió egykori tömbjében kap helyet mindaz, ami Piliscsabán nem működött. Így kerülnek majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem főúri palotái (Károlyi- és Esterházy-) a Károli Gáspár Református Egyetem Csekonics-palotája mellé.
S miközben örvendetes, hogy e szép régi épületek megújulnak, és testvéregyházaink egyetemeinek működését is szeretettel követjük, talán nem indokolatlan a kérdés: biztos, hogy ez az a közeg, amely segít érdemben megszólítani az egyházakhoz, keresztény hithez valamelyest kötődő fiatalokat? A hírek szerint a kormány felajánlotta a Pázmány campusa számára a Nyugati pályaudvar mögötti rozsdaövezetet, hogy ott épüljön fel egy hipermodern egyetemi épületegyüttes. Micsoda lehetőség lett volna ez – ráadásul Gyurcsány Ferenc egykori reménybeli kormányzati negyedének helyszínén!
Mi, evangélikusok más ligában játszunk. Nem univerzitásban gondolkodunk, mint „a nagyok”, hanem kollégiumban, de azért kicsit egyetemben is. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) tereinek éppen ezért kellene szintén megújulniuk; a nemrég lezárult belsőépítészeti pályázat izgalmas eredményeket hozott. A kollégium korábbi székházai, az Üllői úti ódon falak, a vizafogói egykori munkásőrlaktanya nyomasztó panelvilága után most együtt örülhetünk az új lágymányosi épületnek. Az előzetes egyeztetések nyomán okkal reménykedhetünk abban, hogy a világos, jól strukturált terek az ott folyó egyetemi, társas és hitéletet is rendszerbe foglalják, amint ezt Benczúr László más épületeiben is megtapasztalhattuk.
Abban bízunk, hogy a kollégium vezetése és az egyetemi lelkészek odaadó munkája mellett az EHE Melanchthon Szakkollégiumával való együttműködés, kelenföldi templomunk közelsége, e nagy hagyományú gyülekezet lelkészeinek igehirdetései olyan távlatokat nyitnak majd meg a Luther Otthon – Evangélikus Diákotthon lakóinak, melyek segítenek eligazodni a világban – és megmaradni az egyházban.
A szerző egyházunk országos felügyelője

