Egy cserép föld

Van egy egészen különleges virágcserepem. Aki nem tudja, miért tartom, nem értheti, mitől különleges. Ott díszeleg a fő helyen, de míg a többiben viaszvirág, pozsgafa meg orchideák vannak, addig ebben tulajdonképpen semmi. Illetve még ez sem igaz, mert újra meg újra kihajt belőle valami kis gazféle, amelyet akkurátusan kiszedek, de mindig újranő. Próbáltam bele valami szebbet telepíteni, de eddig nem sikerült. Egy mindent kibírni kész, árva kis meténg próbálkozik gyökeret verni benne, de néha véletlenül azt is kitépem. Marad a mohás föld vagy a gazok. Mégis őrzöm.

Talán éreztek már hasonlót, amikor valahol nagyon messze az otthonuktól ismerőssel találkoztak. Vagy amikor külföldön mosolyt csalt az arcukra egy elcsípett magyar szó, egy magyar rendszámú autó. Vagy ha hálát ébresztett a szívükben egy halacskamatrica valakinek a holmiján, egy Bibliát olvasó utastárs a tömegközlekedési eszközön. Hát valahogy így őrzöm én is ezt a cserép földet.

A város, ahol születtem, a Hajdúságban van. Már középiskolában elkerültem onnan, aztán főiskolára még messzebb jártam, amióta pedig férjhez mentem, a Dunántúlon lakunk. Mindenütt sok embert megszerettem, és máig hálás vagyok érte, hogy elfogadtak, befogadtak sokan. De ahol a gyökereim vannak, az a hely valahogy mindig fontos maradt.

Nem is tudtam, mennyire fontos. Csak az első hóvirágok megjelenésekor jutott mindig eszembe, hogy otthon most a ház tövében gilinggalangolnak a fehér kis harangocskák. Csak volt néhány illat – a turbolya, a széna, a diólevél –, amiről mindig az udvarunkra asszociáltam. A körte ízétől mindig átsuhant az agyamon, hogy a mi körténk finomabb. Ahányszor almába haraptam, bevillant, hogy a mienk roppanósabb. Egy hang, egy szín, egy bosszúság felkeltette bennem az ismerősség édes-fájó érzését, hogy nekem valahol van egy otthonom. Egy hely, ahol valamikor otthon voltam.

Ám az a hely már nem létezik. Különösen amióta a szüleim is elkerültek a szülővárosunkból. Vissza-visszajárok, látogatom a régi barátokat, de már nincs meg az, ami bennem élt arról a helyről. Minden más már. Több a szökőkút, modernebb a városkép, harsányabbak a színek, fényesebbek az éjszakai fények is.

Mégis itt áll az ablakpárkányon egy cserép föld – onnan. Még a szüleimmel hozattam, amikor átköltöztek a közelünkbe. Olyan föld, mint a többi, és mégis – másmilyen. Mint egy pici oltár, amely mellett elmenve mindig van egy gondolatom, egy imám azért a földdarabért, ahol születtem. Az ott élőkért, a hazaiakért.

Van ebben valami misztikusan szép. Ott bújik ebben a cserép földben néhány ismerős kép. Ahogy a leprából gyógyult Naamán néhány zsák földdel tért haza, hogy a felismert új Istent imádhassa. Ahogy az Úr hűséges maradt mindvégig nagyon is esendő népéhez. Ahogy a Himnusznál könnyes lesz a győztesek szeme.

Lehet, hogy ez a hazaszeretet?

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. augusztus 8–15-i, 86. évfolyam 21–32. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.