Fel tudunk egyenesedni?
Mint minden kórnak, a gerincbetegségnek is megvan a maga sajátos üzenete, ha úgy tetszik, „teológiája”. Ágyban fekve akadt bőven időm töprengeni rajta. – Gáncs Péter nyugalmazott püspök jegyzete.
Jegyzetem sajátos élethelyzetben született. Az elmúlt hónapban ugyanis három különböző kórház lakója voltam gerincbetegségemmel, és jelenleg is folyik műtét utáni rehabilitációs kezelésem. Aki már feküdt kórházban, biztosan megtapasztalta, hogy ilyenkor szinte minden megváltozik körülöttünk és bennünk. Ami eddig magától értetődő volt – hogy amikor akarok, felülök, felállok, elindulok, kimegyek –, mindez többé egyáltalában nem természetes, hanem külön ajándék.
A jól ismert igék is átértékelődnek, új tartalmat, mélységet és távlatot kapnak. 2003 szeptemberében Jézus Simon Péterhez intézett biztatásával indultam el a békéscsabai nagytemplom oltárától a püspöki szolgálatra: „Legeltesd, őrizd az én juhaimat!” Most viszont már meg kellett hallanom az igeszakasz folytatását is János evangéliumából: „…amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged…” (Jn 21,18) A kórházi kezelés ugyanis többek között az alázat iskolája. Meg kell tanulnunk elfogadni mások támogatását. Hiszen a betegtársak, ápolók, orvosok segítsége nélkül a szó szoros és átvitt értelmében egy lépést sem tudunk magunktól megtenni.
Mint minden kórnak, a gerincbetegségnek is megvan a maga sajátos üzenete, ha úgy tetszik, „teológiája”. Ágyban fekve akadt bőven időm töprengeni rajta, és ebből most megosztok néhány gondolatot.
A gerinc az ember Teremtőtől kapott egyik legnagyszerűbb és legfontosabb ajándéka. Testünk függőleges tengelye, amely tartást ad, és összekapcsol azzal, aki felettünk van. Aki így bátorít: „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” Amikor gond van a gerincünkkel, amikor fájni kezd, az lehet, hogy nemcsak a testünk, de a lelkünk vészjelzése is vertikális kapcsolatunk zavaráról. Rossz testtartásunk egész életünk krónikus „Megtartó-hiányára” is figyelmeztet. Amikor bicegni kezdünk, az jákóbi örökségünkkel is szembesít: vajon merre, miben sántikáltunk, sántikálunk?!
A kezelések alatt az a bizarr felismerés is megfogalmazódott bennem, hogy a gerincterápia nem más, mint kísérlet létfontosságú függőleges kötődésünk helyreállítására. Ebből következően a leghatékonyabb gerinctorna-gyakorlat, amikor felfelé, Isten felé nyújtózkodunk. Egészen addig, amíg a kezünk, a szívünk össze nem ér az imádságban. Hiszen minden jó adomány felülről száll alá, ahogyan erről Jakab apostol vall. Mindennek prédikáló jelképe a kórházi kezelések állandó kelléke, az infúzió, amely megtaníthat minket bizalommal fölfelé tekinteni a lassan csepegő, gyógyító áldásra.
A korszerű technika másik ajándéka a betegek világában a mobiltelefon, az internet, amely összekapcsol az úgynevezett „egészséges” külvilággal. Ez fokozottan igaz mostani Covid-sújtotta helyzetünkben, amikor még mindig korlátozott a beteglátogatás lehetősége. A térerő, a profán „szentlélek” jelenléte a kórtermekben lehetővé teszi a nélkülözhetetlen információ és az éltető szeretet áramlását bentiek és kintiek között.
Mindezt elemi erővel éltem át a műtétem előtti nehéz órákban. Végtelenül hálás vagyok mindazoknak, akik bátorító üzeneteikkel valósággá tették számomra az ismert Bonhoeffer-ének kezdősorait: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve / Csak várjuk békén mindazt, ami jő.” (EÉ 355,1) De a legtöbbet az az imádáság jelentette, amely szinte már a műtőasztalon ért utol. A feladó életem párja volt, aki lassan már fél évszázada őrzőangyalom. A forrás pedig nem más, mint áldott emlékű nagyapám, Gáncs Aladár. Itt most csak néhány mondatát idézem, a teljes szöveg az Evangélikus énekeskönyv 760. oldalán olvasható:
„Uram Jézus! Köszönöm, hogy hozzám lépsz. Nem vetsz meg engem a betegágyon, bár sokszor megvetettelek, míg egészségben, délcegen s csak magamnak élve jártam. Te vagy a legnagyobb orvos. Te mered szóbahozni, feltárni a legnagyobb betegséget. Köszönöm, hogy már ennyire jutottál velem, hogy lelkem félelmetesen nagy kérdéseivel foglalkozom. […] Ó, áldott orvos, a legnagyobb bűnösnek, legnagyobb betegnek legnagyobb orvosa, jöjj! Én várlak. Tudom, nem hiába. Ámen.”
A testi elesettségből való talpra állás időigényes feladat, ezt magam is tapasztalom. A lelki felépülés akár gyorsabb is lehet, ha a hit bizodalmával bátran keressük betegségünk igazi okát és ugyanakkor a célját is. A legnagyobb Orvos segítsen minket visszakapni és megőrizni testi-lelki egészségünket!
* * *
A jegyzet eredetileg a Kossuth rádió Erős vár a mi Istenünk – az evangélikus egyház félórája című műsorában hangzott el 2022. május 9-én. A műsor ide kattintva hallgatható vissza.