„Halld meg a teremtmények hangját!”

A teremtés hete segíteni akar, hogy újra felfedezzük kettős állampolgárságunk ajándékát, lehetőségét és felelősségét.

A most folyó teremtés hetének provokatív felszólítása – „Halld meg a teremtmények hangját!” – nem Istent akarja felrázni és cselekvésre késztetni, hanem a teremtés koronájának szánt embert. Minket, akik magától a Teremtőtől kaptuk küldetésünket, hogy megműveljük és megőrizzük a ránk bízott világot, és meghalljuk a teremtmények hangját. Napjainkban ez a hang egyre inkább segélykiáltás. „Az ember fáj a földnek”, amint ezt már Vörösmarty Mihály prófétai lélekkel megfogalmazta egyik költeményében.

A teremtés hetének egyik célja, hogy nekünk is kezdjen el fájni a teremtett világ sebzettsége, és meghalljuk végre teremtménytársaink szenvedésének hangját. Amikor nap mint nap értesülünk kihaló állatfajokról, pusztuló erdőkről, kiszáradó patakokról, tavakról, ne másokra mutogassunk, ne bűnbakot keressünk. Ne azt kérdezzük, hol késik a gondviselő Úr. Hanem azt, hogy hol van a homo sapiens, az állítólag bölcs és gondolkodó ember? Akinek Istentől ajándékozott joga és kötelessége, hogy felelős, hűséges sáfárként éljen és munkálkodjon a földön.

Mi az oka, hogy elfeledtük, mi több, megtagadtuk ezt a kiváltságos küldetésünket? Miért lett magányos az ember az érte és neki alkotott univerzumban? Miért ismerős annyira az a nyomasztó életérzés, amelyről József Attila hátborzongató költői látomásában így vall: „A semmi ágán ül szivem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.” Mitől ez a kozmikus magány? Hamvas Béla, az eperjesi evangélikus lelkészcsaládból indult író és filozófus kijózanító választ ad erre a kínzó kérdésre. Ő így látja az embereket: „Különös lények! Az állatvilágtól, ugyanúgy a szellemektől végzetes elszakadásban, egyedül, egymagunkban élünk, a rokonságot nem tartjuk sem lefelé, sem felfelé.”

Éppúgy elszakadtunk, elidegenedtünk Teremtőnktől, mint teremtménytársainktól. Már az sem igaz, amit Kosztolányi Dezső megénekelt Boldog, szomorú dalában: „Itthon vagyok itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.” Hiszen ha valóban otthonunknak tekintenénk ezt a világot, nem így bánnánk vele. Sarkosan fogalmazva: korunkban a földet elsősorban az embertől kell megvédeni, aki féktelen önzésével fenyegeti a teremtett világ egyensúlyát, jó rendjét, jövőjét.

A teremtés hete segíteni akar, hogy újra felfedezzük kettős állampolgárságunk ajándékát, lehetőségét és felelősségét. Nem vagyunk otthontalanok ezen a földön, miközben hitünk szerint úton lehetünk az égi hajlék felé, amelyet Jézus készít számunkra a mennyei Atya házában.

Annak érdekében, hogy ezen a sok kísértést, de ugyanakkor sok örömöt és áldást is rejtő zarándokúton újra megtaláljuk valódi identitásunkat, emberi méltóságunkat, küldetésünket, az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport idén is igen tartalmas munkafüzetet adott ki.

A segédanyag hét napra elosztva szólaltatja meg az egek, a vizek, a kövek, a növények és az állatok hangját, de mindenekelőtt Isten igéjének üzenetét. Az idei hét bibliai mottója Mózes elhívásának drámai pillanata, amikor az Örökkévaló az égő csipkebokornál így figyelmezteti kiválasztott szolgáját: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz!” (2Móz 3,5) Bizony, nagy szükségünk van erre a szemet, fület, szívet nyitogató isteni ébresztőre. Akárcsak az előkészítőanyag végén található bűnbánó, könyörgő imádságra, amely rólunk és nekünk is szól:

„Becsukjuk a fülünket a Te teremtő, békéltető és fenntartó Igéd előtt,
amely a Szentíráson keresztül szólít minket.
Megrendülve siratjuk azoknak a társainknak, a fajoknak és élőhelyeiknek
elvesztését, melyek soha többé nem fognak megszólalni […]
A teremtés ünnepének ebben az időszakában azért imádkozunk,
hogy hívj minket Lelked megtartó tüzével, amint azt az égő csipkebokorból tetted.
Lehelj ránk. Nyisd meg a fülünket, és mozdítsd meg a szívünket.
Hozz ki bennünket magunkba fordulásunkból.
Taníts minket arra, hogyan szemléljük teremtésedet,
és figyeljünk minden teremtmény hangjára, amely a te
dicsőségedet hirdeti. Mert »a hit hallásból fakad«.
Adj nekünk új szívet, hogy meghalljuk a Föld színének megújítására
tett ígéreted jó hírét.
Világosíts meg minket kegyelmeddel, hogy Krisztus útját kövessük,
amikor tanulunk könnyű léptekkel járni ezen a szent földön.
Tölts el minket reménnyel, hogy az igazságtalanság tüzét kioltsa a Te gyógyító szereteted fénye,
amely fenntartja közös otthonunkat.
Jézus Krisztusnak nevében, aki azért jött, hogy evangéliumot hirdessen minden teremtménynek.”

Sőt mi több, a Mester reánk, tanítványaira bízta ennek az evangéliumnak a továbbadását, ahogyan ezt a legősibb evangéliumban, Márknál olvassuk: „Menjetek el szerte a világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15)

* * *

Elhangzott szeptember 26-án a Kossuth rádió Erős vár a mi Istenünk – Az evangélikus egyház félórája című műsorában.