Hozsánnától a könnyekig

A hozsánna jóval több, mint a felfokozott tömeghangulatból fakadó ünnepi éljenzés hangos kifejeződése. Eredeti jelentése szerint őszinte segélykiáltás az érkező király felé: „Ó, bárcsak megsegítenél!” – Gáncs Péter nyugalmazott püspök rádiós jegyzete.

Ha csak felszínesen olvasgatjuk az evangéliumok tudósításait, akár úgy is tűnhet, hogy milyen szépen és vidáman indult az a bizonyos első nagyhét, virágvasárnap a szent város, Jeruzsálem kapuinál. Jézus tanítványai és az érkező zarándokok serege királyként köszöntik, ünneplik a názáreti Mestert. Megelevenedik Zakariás próféta messiási jövendölése: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán. […] békét hirdet a népeknek.” (Zak 9,9–10)

Felhangzik az ünnepi hozsánnakórus, amely később a gyermekek ajkán is felcsendül a jeruzsálemi templomban: „Hozsánna Dávid Fiának!” (Mt 21,9)

De vajon ismerjük-e ennek a dallamos héber szónak az eredeti tartalmát? Ha utánalapozunk Sámuel könyvében vagy a zsoltárokban, kiderül, hogy a hozsánna jóval több, mint a felfokozott tömeghangulatból fakadó ünnepi éljenzés hangos kifejeződése. Eredeti jelentése szerint őszinte segélykiáltás az érkező király felé: „Ó, bárcsak megsegítenél!”

Dehát miért lett volna égető szüksége segítségre, békességre ennek a pezsgő vallási életéről híres, szép városnak? Hiszen már nevében is ott hordja a shalom, a békesség szavát. Jerusalájim: a békesség városa. Nézzünk utána, vajon nevéhez méltón tényleg békesség lakozott a szentnek mondott város falai között?

Sajnos a valóság ennek éppen az ellenkezőjét mutatta. Lukács evangélista, a mindennek alaposan utánajáró krónikás feljegyezte, hogy Jézus már akkor, amikor elindult Jeruzsálem felé, keserűen így fakadt ki: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok!” (Mt 23,37) Milyen megkapóan merész és gyönyörű költői kép ez Istenünkről, aki nemcsak az atyai, de az anyai, ha úgy tetszik, a „tyúkanyói” szeretetnek is kiapadhatatlan forrása!

Maradjunk még Lukácsnál, aki az evangélisták közül egyedül írja le azt a drámai jelenetet, amely Jézus diadalmasnak látszó bevonulását követi: „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19,41–44) Így jutunk el hamar a hozsánnától a könnyekig.

Többször olvashatunk az evangéliumokban arról, hogy Jézus szíve megindul, megesik az emberek nyomorúságát látva. Sírni viszont ezenkívül csupán egyszer látjuk, amikor megérkezik barátjának, Lázárnak a sírjához. De ott és akkor még adatik egy utolsó utáni, páratlan esély: az Úr feltámasztja Lázárt. Jeruzsálem esetében viszont már maga az Isten sem tud segíteni, hiszen a város elvakult vallási vezetői keresztre feszítik a Békesség Fejedelmét. Szeretet helyett a gyűlöletre, élet helyett a halálra, Jézus helyett Barabbásra szavaznak. Jézus prófétai figyelmeztetése, amely erőszakos letartóztatásakor hangzik el, hamarosan drámai módon teljesedik be: „…akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26,52) A bevehetetlennek hitt, öntelt, lázadó város elutasította a békességre vezető utat. Pár évtizeddel később a római császár katonáinak pusztító ostroma nyomán valóban kő kövön nem maradt. A néhai templom dicső emlékét csupán a siratófal fájdalmas kövei hirdetik mind a mai napig…

Azóta eltelt kétezer év, de sajnos újra meg újra elfelejtjük Jézus szavait. Többek között azt a kijózanító kérdését, amelyet az őt arcul vágó főpapi szolgának szegezett azon a sötét éjszakán: „…miért ütsz engem?” (Jn 18,23)

2022 komor nagyhetében, a gyilkos háború árnyékában bennünk is sok-sok kérdés és kétség feszül: Miért? Meddig még? Mikor találunk vissza a békességre vezető útra?

Napjainkban szomorúan aktuálissá vált Gerhardt Pálnak a harmincéves háború idején írott énekében olvasható szívbe markoló könyörgés (EÉ 466,2–3): „Ébressz józan belátást, / Hol indulat vakít, / Pusztítás helyett áldás / Hadd áradjon s a hit! / Add hát kegyelmedet, / Világszerte a békét, / S a jóság kötelékét / A széthúzás helyett! // A sok keserűségnek / Földünkön szabj határt, / Örömnek és jólétnek / Napját derítsd reánk! / Gyötrött országokon / Ragyogtass égi áldást, / És újra adj virágzást / Az üszkös romokon!”

* * *

Elhangzott 2022. április 11-én a Kossuth rádió Erős vár a mi Istenünk! – Az evangélikus egyház félórája című műsorában.