Istenigazából Isten igazából
Keresztény vagyok. Hogy jó keresztény vagyok-e, nem tudom. Sőt! Aki ezt egyedül tudhatja, az Isten. Hogy jó keresztény vagyok-e – egy köznapi beszédünkben is gyakran alkalmazott szófordulattal élve –, istenigazából nem annyira érdekel, mert ennek megállapítását nem akarom mások elvárásaihoz, emberi megítéléshez, az annak való megfeleléshez kötni. Istenigazából ezért nem érdekel emberi szinten ez a kérdés, mert Isten igazából tudja, mi több, igazából csak ő tudja, hogy milyen vagyok, és végül azon a napon is ez fog majd számítani.
Isten nemcsak azt tudja igazából, hogy milyen vagyok, hanem azt is, hogy miért vagyok. Sőt tulajdonképpen azért vagyok olyan, amilyen, mert ő tudja, hogy miért vagyok, vagyis hogy mi a terve velem. A terve nem arra vonatkozik, hogy mit tesz velem, hanem hogy mit tesz általam, rajtam keresztül, eszközeként használva engem.
Tizennyolc év telt el a konfirmációm és aközött, hogy megtértem. Sőt a szentgotthárdi gyülekezetbe is (akkor még az Őrségben éltem) csak nyolc évvel azután érkeztem meg, hogy hitre jutottam. Azelőtt, ha megkérdezték tőlem, hiszek-e Istenben, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy igen, de azóta már tudom, hogy ez nem egy két szótagos, mini-bizonyságtétel volt, hanem az illedelmes, elvárható válasz, mert hát mégis keresztény családból származom, nagyapám evangélikus lelkész volt, imádkozni is megtanítottak, tehát nyilván azt mondtam, hogy igen, persze, hiszek Istenben.
Saját jó kereszténységem most azután kezdett el foglalkoztatni, hogy cikket írtam a Luther Kiadónál megjelent, A keresztény nemzet mítosza című könyv bemutatójáról. Azzal a kérdéssel összefüggésben, hogy mitől jó keresztény valaki, az Esterházy Péter és Gitta Könyvtárban megtartott eseményen Fabiny Tibor arról beszélt, hogy amikor valaki nagyon jó keresztény akar lenni, akkor farizeus lesz. Pedig – mint az evangélikus teológus mondta –: „A keresztény hitben benne van a kudarc is. Nem vagyok tökéletes, benne van, hogy elbukom. Luther úgy fogalmaz, hogy a szentek bukásából többet tanultam, mint a jó cselekedeteikből.”
A saját bukásaim is nagyon hasznosak. Márpedig buktam már el, sőt fogok is még. Ezek nem feltétlenül nagyon súlyos dolgok, de az elbukásoknak nem is ebben van a jelentőségük, hanem abban, hogy fel tudjuk-e ismerni, hogy be tudjuk-e vallani magunknak, aztán meg tudjuk-e vallani az Úr előtt: bizony, bizony ezt elrontottam. Sőt úgy rontottam el, hogy miközben benne voltam az elrontásban, akkor is éreztem, hogy nem helyes, amit teszek, amit mondok.
Egy konkrét példa a közelmúltból: kimondtam olyan a szavakat, amelyekkel mások előtt igazságtalanul bántottam valakit, aki egyébként soha nem ártott nekem. Mivel tőle, akiről csúnyákat mondtam, nem tudtam bocsánatot kérni, hiszen igazából alig ismerem, bocsánatot kértem a szavaimért azoktól, akiknek mondtam, és bocsánatot kértem Istentől is. Bocsánatot kértem, amiért a követőjéhez méltatlanul viselkedtem. És ő megbocsátott. Ezt nem onnan tudom, hogy azt mondta: „Na, jól van, Matyi, megbocsátok neked. Már megint.” Hanem onnan, hogy azóta is megajándékozott már áldó jelenlétével. Azzal, amiről egy ideje tudom, hogy mi a terve velem: észrevenni őt, akár mások számára észrevétlen helyeken is, aztán pedig a tőle kapott képességgel és lélekkel élve – esetemben az írás segítségével – bizonyságot tenni róla.
Így tett velem vasárnap az angyalföldi evangélikus templomban, ahová Budapestre (vissza)költözésem óta járok. Talán Grendorf Péter lelkész sem veszi rossz néven, ha elmesélem, hogy az igehirdetése alatt egyszer csak észrevettem, a templom egyik nagy ablakának az egyik kis külső üvegkazettája hiányzik. Az átláthatatlan, rücskös üvegből készült ép kazetták mellett ez a tiszta kilátást biztosító hiányzó rész úgy jelent meg, mint a betekintés lehetősége Isten tökéletes országába. Néztem a nagy ablakot, és láttam a mi világunkat: az áttekinthetetlent, az átláthatatlant. Néztem a nagy ablakot, és azon a kicsi résen keresztül láttam az Isten egének szép kékjét, láttam az udvaron álló nagy fenyőfa egyik ágát, abban a teremtést, az Istent.
Mennyei Atyám! Hálát adok az életemért, az el nem múló szeretetedért. Bocsásd meg bűneimet, és segíts azzá válnom, aminek teremtettél.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. április 10–17–i, 87. évfolyam 13–14. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.