Elgondolkodtatott, hogy vajon vallási, teológiai, hitbeli értelemben milyen kihívások elé kell néznie a kereszténységnek, ha már nemcsak a Föld, hanem más bolygók is otthonként fognak számára funkcionálni. Pontosabban – reményeim szerint – nem „ha”, hanem „amikor”...
Képzeljünk el egy olyan jövőbeni kolóniát, amely már legalább harmadik generációs Marson született emberekből áll. Olyan emberekből, akik soha nem jártak a Földön, és talán már nem is tudnak „visszajönni”, vagy éppen nem is akarnak. Ezek az emberek már csak a Marsot ismerik, számukra az a bolygó a természetes, minden aspektusával és körülményeivel együtt.
Vajon lesznek köztük hívők? És a hívők között vajon keresztények is lesznek? Tudjuk, hogy a tudósok között (akik majd a Marson az emberek többségét teszik ki) is szép számmal vannak hívő keresztény emberek. És abban is biztos vagyok, hogy a marsi körülmények fognak a telepesek számára néhány olyan pillanatot okozni, amelyre itt a Földön azt szoktuk mondani, hogy „zuhanó repülőgépen nincs ateista”. Tegyük fel tehát, hogy lesznek keresztény hívő emberek, akik ráadásul még azt is fontosnak fogják tartani, hogy átadják hitüket az újabb és újabb marsi generációknak.
De vajon ez a hit ugyanaz a hit lesz-e, mint ma a miénk?
Nem hinném. Ha központi tartalmát tekintve nem is fog változni, de formai, gyakorlati, viszonyulási szempontból bizonyára más lesz. Például mit fog jelenteni a teremtés bizonyságtétele(külső hivatkozás) azoknak, akik soha életükben nem láttak még „maghozó növényeket”, állatokat vagy éppen összefüggő vízfelületet? Biztos vagyok benne, hogy teljesen mást, mint nekünk.
De nehogy azt higgyük, hogy ez merőben elméleti kérdés, csupán gondolatkísérlet, amelyhez nekünk ma még semmi közünk! Ez ugyanis tulajdonképpen nem is a jövőbeni marsi kolónia kérdése, hanem a miénk a 21. század Közép-Európájában. Vajon nekünk ugyanazt jelenti a Krisztus-követés, mint az 1. századbeli Palesztina apostolainak? Kötve hiszem.