Összetartás a széthúzás idején
„Ha az ökumené áldásait és ajándékait ismét élő forrásvidékké akarjuk tenni, akkor […] nem elégedhetünk meg a tradicionális felekezetközi ökumené gyakran életidegen, vérszegény formalitásaival.” Az ökumenikus imahét után érdemes elgondolkodnunk dr. Korányi András, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökhelyettese publicisztikájának üzenetén.
Hatalmas léptékben élhetjük meg a legutóbbi időkben, ahogyan az emberi történelem formáló erői újra megmozdulnak körülöttünk, és minden modernista tévképzettel szemben – melyek szerint a „civilizált emberiség” új szakaszba emelte a világtörténelmet – újra birtokba veszik a valóságot. Ezekkel a megrendítő tapasztalatokkal szembesül most az egész világ, és ebben a szembesülésben különösen megbecsült eseménnyé válhat számunkra az ökumenikus imahét.
Már csak azért is, mert a keresztények – éljenek bárhol – hitükből következően másként tekintenek a világ rendjére és értelmére: Isten jelenlétét élő valóságként, evangéliumi emberszeretetét személyválogatás nélküli elköteleződésként, örök távlatokra hívó szavát e világban sem nélkülözhető perspektívaként éljük meg. Nekünk, keresztényeknek nem meglepetés, hogy a 20–21. századi emberiség is csupán egy nemzedék a sok közül, amelynek tagjai éppen annyira esendők és megváltásra szorulók, mint bármely másik előttünk vagy utánunk. Az ökumenikus imahét éppen ezért lehetőség lehet arra, hogy amikor keresztényekként találkozunk egymással közös imádságra különböző felekezetekből vagy kultúrákból 2023-ban, szívvel-lélekkel erősítsük egymást abban, hogy ne oldódjunk fel e világ szűkös szempontjai és ránk nehezedő nyomása alatt.
Azonban nemcsak a minket körülvevő világ változásai miatt szükséges megújuló, sőt friss felfogásban újraértékelni az ökumenikus mozgalom helyzetét, hanem a magában az ökumenikus mozgalomban az elmúlt évszázad során végbement belső változások komolyanvétele végett is. Ha az ökumené áldásait és ajándékait ismét élő forrásvidékké akarjuk tenni, akkor nemcsak azzal kell megküzdenünk, hogy a kereszténység nem válhat e világ behódoló szolgálóleányává, hanem fel kell kutatnunk a keresztény közösséget érő aktuális kihívásokat is, s nem elégedhetünk meg a tradicionális felekezetközi ökumené gyakran életidegen, vérszegény formalitásaival.
Az 1910-es edinburghi missziói világkongresszus még a nyugati gyarmatosítás által megszabott világrendben fogalmazta meg célként a széles e világon élő – akkor még mindenekelőtt protestáns – egyházi közösségekből merített tapasztalatok összegyűjtését és összevetését. A második világháború után megalakuló, világméretű hálózatokba kapcsolódó egyházi szervezetek ebbe az európai – de mindenekelőtt erősen exkluzív felfogású nyugati – struktúrába épültek bele, s ezzel az ugyancsak a nyugati kereszténységet jellemző, évszázados felekezeti különbségeknek jelöltettek ki a súlypontjai.
Időközben azonban az egyházak ökumenikus – azaz világméretű – közösségének összefüggései, problémái és kihívásai is jelentősen megváltoztak. A mai ökumené számunkra is aktuális helyzetében valójában három, alapvetően inkább széthúzó, mintsem egységet segítő jelenség figyelhető meg.
Elsőként említhetjük a kolonialista világrend második világháború utáni felbomlását a globális térségben, amely végérvényesen megtörte a gyarmatosító hatalmak korlátlan befolyását. Ez a folyamat ugyan máig sem ért véget teljesen, hiszen napjainkban is tapasztaljuk a korábbi gyarmatok politikai és kulturális önállósodási törekvéseit éppúgy, mint az egykori gyarmatosító országok – sokszor igencsak arrogáns – befolyásszerzési kísérleteit. Ennek az elszakadásnak volt a velejárója az is, hogy a helyi egyházak is önállósultak az egykori európai „anyaegyházaktól”, és saját kulturális és társadalmi környezetükben – kontextusukban – kezdték újra felfedezni a helyüket. Ezért a világ keresztény egyházi közösségeit ma sokkal mélyebben osztja meg markánsan eltérő kontextusuk, mint az európai kontinensre történelmi gyökereink miatt jellemző történelmi felekezeti különbözőség.
A második meghatározó szempont az általános vallástalanodás jelensége, amely mostanra – kiemelten is a nyugati kultúrkörben – a felekezetek közötti érdemi különbségtétel nélkül kényszerít rá arra, hogy a hagyományosan feloldhatatlannak tartott ellentéteket az új helyzetnek megfelelő válaszok közös keresésével kíséreljük meg újra dialógusba hozni. Mindezek fényében végül érdemes megkérdeznünk azt is, hogy a hagyományos felekezeti megosztottság teológiai és istentiszteleti kérdésein túl milyen átöröklött szervezeti és infrastrukturális adottságok nehezítik, akadályozzák a közeledést.
Reménykedjünk abban, hogy ha az ökumené mai feszítő problémáit őszintén az asztalra merjük tenni, akkor az ökumenikus mozgalom a legutóbbi évtizedekben tapasztalható pangás után ismét új erőre kaphat!
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. január 22–29–i 88. évfolyam 3–4. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.