Szeretve vagyunk mindhalálig

Nem hagyja el az Isten az övéit. Ha nyitott szemmel járunk, számtalan alkalommal megtapasztaljuk ezt. Vagy mások sorsán, életén keresztül, vagy a saját életünkben – írja jegyzetében Homoki Pál,  a Bács-Kiskun Evangélikus Egyházmegye esperese.

A héten meghalt Panni néni. Kilencvennégy éves volt. Három héttel korábban még énekelt egy nyugdíjas-találkozón, ahogyan azelőtt is sokszor. Halála előtt egy nappal voltam nála. Hívott az unokája, hogy menjek, a mama nincs jól.

A szemét már nem nyitotta ki, nem beszélt, nem kérdezett, nem mesélt. A beteg-úrvacsoráztató készletet hiába vittem magammal. Az ágya végében ott állt a varrógépe, amelyen ki tudja, hány tízezer nadrág szárát hajtotta fel, ki tudja, hány ruhát szűkített, alakított át élete során. Még most is volt a gépen egy nadrág. Korábban még tollpaplanokat is varrt a menyével. Amint elmesélték, ilyenkor, mire végeztek eggyel-eggyel, úgy néztek ki, mint a hóemberek. Nagyon kemény munka volt, főleg nyáron. Most az ágy végében a támaszkodóbot, az asztalon egy fél üveg üdítő – a fia szerint Panni néni egyheti folyadékadagja. Mellette énekeskönyv.

Panni néni igazi templomosunk volt. Olyan, akire azt mondjuk: oszlop a gyülekezetben. Minden vasárnap az istentiszteleten, minden csütörtökön a bibliaórán, minden gyülekezeti eseményen jelen volt. Most én voltam nála. Ketten ültünk a szobában, a kályhában pattogott a tűz, az udvaron nyíltak a nárciszok. Miközben hallgattam, ahogyan szájon át, zihálva veszi a levegőt, próbáltam rájönni, vajon van-e még negyven kiló. Két hete szinte nem eszik, inni is alig iszik, ahogyan errefelé mondják, „él, amíg viszi a szíve”. Megfogtam a kezét, a fűtött szoba ellenére jéghideg volt, keringése ezek szerint már szinte alig.

Aztán énekeltünk. Én igazából, ő lélekben. Gondoltam, ha eléneklem neki a kedvencét: „Az Úr csodásan működik, / De útja rejtve van, / Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan…”, hátha kinyitja a szemét. Nem nyitotta ki, csak mocorgott picit. Aztán imádkoztunk. Én hangosan, ő magában. Rátettem a kezem a jéghideg homlokára: „Panni néni, elmondjuk együtt a haldokló imádságát, rendben?” Erre továbbra is némán, csukott szemmel, de lassan kihúzta pergamenbőrű kezeit a paplan alól, majd végtelen lassan összekulcsolta a mellkasán. „Mennyei Atyánk! Vond szívünket magadhoz, hogy minden vágyunk oda irányuljon, ahol a kincsünk van…”

Imádkoztunk. Én szóval, ő lélekben. Élet és halál mezsgyéjén erre az egyre kapott még erőt. Erre az egyre utoljára, hogy szó nélkül, de imádságra tudja kulcsolni a kezét.

A nagyheti eseménysor egyik legmegdöbbentőbb jelenete, amikor Jézus a Gecsemáné kertjében szintén imádkozik. Az utolsó vacsora megvolt, az árulás megtörtént, a legszűkebb körből választott tanítványok alszanak, Júdás hamarosan érkezik a katonákkal és a fogdmegekkel. Eközben a mindenható Isten Fia, aki bénákat állít talpra, vakok látását adja vissza, akinek hatalma van, aki végtelen bölcsességgel megfelel minden nekiszegezett kérdésre, és ő maga a megtestesült szeretet, ez a Jézus is imádkozik. Szüksége van rá. Verejtéke olyan, mint a hatalmas vércseppek, gyötrődik, és segítségül hívja az Urat. Élet és halál mezsgyéjén, életünk kiélezett határhelyzeteiben mindegyikünknek ez marad. Ez azonban megmarad.

Nem hagyja el az Isten az övéit. Ha nyitott szemmel járunk, számtalan alkalommal megtapasztaljuk ezt. Vagy mások sorsán, életén keresztül, vagy a saját életünkben. Néha azonban lenyúl az Isten, és a mindennapok monotonitásában, megszokott életeseményeinken túl egy-egy hűséges szolgáján keresztül konkrét, elevenbe vágó, kijózanító bizonyosságot ad. Veled vagyok, enyém vagy, nem hagylak el.

Mi ez, ha nem az élő Isten szeretetének közvetlen becsatornázása? Emlékeztető a húsvéti csodára, hogy a tragikus nagypénteki istenhalál után, az ember bűneire válaszul, érkezik a katartikus, hömpölygő erővel mindent beborító páratlan isteni győzelem és az abból fakadó, a megszabadultság felett érzett öröm. Végtelen sokszor elbukunk, majd felkelünk, elbukunk, majd ismét felkelünk, mert van, aki felemel. Ez a Krisztus szeretetéből fakadó húsvéti csoda.

Panni néni boldog ember volt. Nehéz élete volt. Munkás, küzdelmekkel teli, de boldog élete. Ahogyan kilencvennégy esztendőn át végig, úgy a halála előtt is néhány órával megkapta a jelzést az élő Istentől, hogy nincs mitől félnie, mert szeretve van. És ezt olyan jó volt látni. Közvetetten részesévé válni, végignézni, hogy milyen szeretettel bánik az Úr az övéivel. Jó az Istennel lenni. Lábainál megtelepedni. Meghúzni magunkat és hagyni azt, hogy szeressenek.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. április 16–23–i 88. évfolyam 15–16. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.