Válságban a keresztény fehér férfi
Mit lehet tenni?
Előző írásomban azt a kérdést tettem fel, hogy miért lehet egy nő is lelkész. A mostani kérdés így szól: Hogyan lehet egy lelkész férfi? A két kérdés közötti különbség nem véletlen, hiszen azt a kérdést, hogy miért lehet egy férfi is lelkész, senki nem teszi fel. Két évezredes hagyománya van annak, hogy a kereszténység papjai férfiak. A nagy kérdés ma talán inkább az, hogy a még mindig (bár egyre kevésbé) férfiak által dominált evangélikus és más protestáns lelkészi szolgálatban hogyan lehet, illetve maradhat a lelkész férfi.
Magára maradva és magára hagyatva – a férfiség válsága
Szándékosan a „férfiség” kifejezést használom, és nem a „férfiasság” szót. Ez utóbbi számomra inkább a tetszés – nem tetszés szubjektív megítélésére vonatkozik, az előbbi fogalommal pedig az esszenciális jelleget szeretném kifejezni.
Ma, hála Istennek, olyan kort élünk, amikor van lehetőség jogvédelemre, kiállásra, összefogásra a mindenkori kisebbségek számára, szabadon hallathatják hangjukat. Ez ugyan nem mindenkinek tetszik, és nem mindenki ért vele egyet, de bármilyen irányba haladjon is a világ és benne az egyes országok, akármennyire is tágítják vagy éppen nyirbálják lokálisan a kisebbségi jogokat és lehetőségeket, abban azért megegyezhetünk, hogy klasszisokkal jobb a helyzet, mint akár csak ötven évvel ezelőtt is.
Ezzel párhuzamosan a felnőtt férfiak körében viszont nem történt „identitásforradalom” vagy ha úgy tetszik, a férfiség újradefiniálása.
Vajon mit jelent ma felnőtt férfinak lenni egy olyan társadalomban, ahol már nem a férfi az egyedüli családfenntartó (hiszen a legtöbben, ha akarnának, se tudnának annyit keresni), nem a férfi a családfő (legalábbis archaikus értelemben már biztosan nem), nem a férfi az erősebb nem (aki – hozzám hasonlóan – vett már részt például küzdősportban, és ellátták már a baját az úgynevezett gyengébbik nem képviselői, az tudja, miről beszélek), és sorolhatnánk.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy hozzuk vissza az egykeresős családmodellt, mert a nőnek a konyhában a helye, stb. Ez marhaság. Csak azt mondom, hogy ameddig a nők, a gyerekek és a mindenkori kisebbségek egyfajta felfedező és kibontakozó korszakukat élik, addig néha azt érzem, hogy ciki felnőtt fehér férfinak lenni. Mert mindenkivel foglalkoznak, csak a felnőtt fehér férfiakkal nem. És ennek meg is van az eredménye…
A keresztény férfi válsága
Furcsa paradox helyzet, hogy bár az egyház életét a férfiak dominálták, annak első ezerkilencszázötven évében azok az alapvető keresztény értékek, amelyek a Biblia és szorosabban véve Jézus szolgálata nyomán előttünk vannak, hagyományosan (értsd: a tradicionális gondolkodásban) mégis a „női princípium” tulajdonságainak tekinthetők: a szeretet, a megbocsátás, az elfogadás, a befogadás, az engedelmesség, az alázat, a békére való törekvés, a szelídség, az irgalom stb. – gondoljunk csak a boldogmondásokra. Persze volt az egyháztörténetnek egy-két kiemelkedő alakja, aki olyan harmonikusan tudta a személyiségébe integrálni ezeket a sokszor nőiesnek tartott tulajdonságokat, hogy senkinek sem jutott eszébe „férfiatlannak” tartani őket. Ilyen például Assisi Szent Ferenc vagy II. János Pál pápa. Ők azonban kivételek.
Ma, amikor a valódi férfiségre is káros patriarchális rendszer felbomlani látszik, és végre lehetőség lenne átértékelni a férfiak szerepeit, a társadalom elvárja a férfitól, hogy férfi legyen, de úgy, hogy ha a „régi rend” szerinti tulajdonságokat és viselkedésmódot követi, akkor hímsoviniszta, ha „újakat” vesz fel (értsd: a fentebb felsorolt keresztény értékeket), akkor meg tutyimutyi. Nos, férfi legyen a talpán, aki képes ennek megfelelni…