A boldogság titka

Életmódmagazinok, szaktanácsadók, könyvek sora ígéri, hogy segít elérni a boldogságot. Ez alkalommal ezt a témakört járjuk körül – a teológiát híva segítségül.

Boldognak kellene lenned, minden okod megvan rá – és mégsem. Az egyik leglehetetlenebb állapot, amelyet ismerek, és egyre gyakrabban találkozom vele. Azon a listán, amelyen összeírjuk, hogy mi is kell a boldogsághoz, (majdnem) mindent ki lehet pipálni, csak az eredmény marad el. Még a legkisebb mosoly is csak nehezen születik meg. A másik oldalon viszont a leglehetetlenebb helyzetben, ahol jóformán minden hiányzik a listáról, minden csak nehézség és akadály, egyszer csak kiderül, mégsem lehetetlen a boldogság. Viruló arcok, mosolygó szemek az élet nehézségei által már korán az arcba vésett ráncok között. Hogy tudjátok végigcsinálni? – kérdezik kórházban és aluljárókban, háborúban és nyomorúságban. A válaszba mégis jut egy kis mosoly.

Teológusok óvatosan beszélnek a boldogságról, mintha valami kontrollálhatatlan és illetlen kifejezés lenne. Túl földinek tűnik, és ahhoz a bizonyos széles úthoz tartozónak. Csak mértékkel belőle! – szól a helyreigazító hang. Pedig évezredek óta keressük, hogyan lehet elérni, hogyan lehet megtartani, mit nem bánunk meg később.

Szakértők

Az ókor nagy gondolkodói igazi szakértői voltak a boldogságnak. Kifinomult értelemmel keresték a teljességét. Seneca állapítja meg, hogy miközben minden ember a boldog életre törekszik, mégsem sikerül nekik, mert „a boldog élet eszközeit összetévesztik vele magával, és míg keresik, menekülnek is a boldogság elől, mert jóllehet a boldog élet betetőzése a szilárd nyugalom és a megingathatatlan bizalom, ők aggódásra gyűjtenek okot, és az életnek az ármányos útján nemcsak viszik, hanem vonszolják terhüket. Így mindig messzebbre távolodnak el attól az eredménytől, amelyre törekszenek, és minél jobban törekszenek rá, annál inkább akadályozzák önmagukat, és annál inkább visszafelé haladnak. Ez történik meg azokkal is, akik a labirintusban sietnek, mert éppen maga a gyorsaságuk bonyolítja be őket.” (Seneca 49. levele; ford. Sárosi Gyula)

Mennyire ismerős! Mintha ma rohannánk csak igazán a labirintusban, pedig annyi eszköz segít tájékozódni, mint még soha korábban. Életmódmagazinok, szaktanácsadók, könyvek sora ígéri, hogy segít elérni a boldogságot. Egész közösségi oldalak szerveződnek a ragyogó, sikeres és boldog képek megosztására az ismerősökkel vagy az egész világgal.

Hátha érdemes ebben a népszerű témában egy nem népszerű tanácsadót is meghívni: a teológiát.

A szilárd nyugalom és a megingathatatlan bizalom két olyan igény, amely sokkal ismerősebben hangzik a teológia nyelvén, mint a boldogság. Ha valaki a hitben messze jut, a boldogság összefüggésében előbb kapja meg annak legértékesebb formáját, mint a könnyebben elérhetőket. A boldogság – mondja Elisabeth Gräb-Schmidt kortárs német teológus a mosolyról elmélkedve – szabadság a félelemtől, amelyet a lét kétértelműsége kelt bennünk. Magunktól szabadít meg magunk elfogadásával, és így lehetőségünk nyílik mások boldogságával törődni.

Keresztényként azt a nagy összefüggést könnyebb elhinni, hogy ha valaki Istenre hagyatkozik, a boldogság örök forrására talál, mint a mindennapokban, a jelenben megélni ezt sok kis öröm forrásaként. A bosszantó események, a kisebb-nagyobb kudarcok, egy váratlan ellenséges reakció mind alkalmas arra, hogy gyorsan elrabolja ezt az örömöt. Így van ez nemcsak a hétköznapi világban, de az egyházban is.

Boldogság az egyházban

Felekezetünk nevét sokszor úgy magyarázzuk a gyerekeknek, hogy valahol a nevünkben rejlik az öröm. Emberek, akiket egy örömhír határoz meg és kapcsol össze. Talán emlékeztetni is kell erre magunkat.

Ebből a szempontból is érdemes egy kicsit Lutherre gondolni, akit a saját lelki adottságai nem kényeztettek el. Sokszor ragadta magával a kétségbeesés, melankólia, amelyben az egyedüllét érzése hatalmasodott el rajta; ilyenkor Isten jósága is megkérdőjeleződött számára. A boldogság nagy, végső okára pedig ő emlékeztette újra a kereszténységet. Sok ének ebből a mélységből született, és emlékeztette magát Luthert is a megszabadító örömhírre, és ez szabadította fel a humort, néha ma csak óvatosan idézhető formában, az asztalánál, a vendégek, barátok körében.

Mennyire ilyen asztal a gyülekezetünk? Nemrég azt kértem egy vasárnap, hogy ha nem is az ősgyülekezeti vagyonközösséget, de a „mit adok és mit kapok a gyülekezetben?” kérdést osszuk meg egymással. A kis cédulákon ott volt a boldogság és az öröm, a barátsággal, hittel és sok kézzelfogható adománnyal és ajándékkal együtt. Egy nehezen boldoguló világban egy közösség, amely a nagy boldogság miatt jött létre, ugyanakkor alkalmas segítő a kis boldogságok megélésére. Aligha kell, hogy az ilyen közösség aggódjon a jövője miatt, és belső konfliktusait is nyugodtan hátrébb tolhatja.

Jézus boldogmondásai

Jézus a Hegyi beszédben olyanokat mond boldognak, akiket senki sem irigyel, akik magukra nézve utoljára gondolnák azt, hogy boldogok. A sírók, éhezők, üldözöttek, igazságtalanság áldozatai mindenre gondolnak, csak arra nem, hogy boldogok. Gúnynak tűnne, ha valaki anélkül mondaná ezt róluk, hogy valóban átérzi helyzetüket. Aki nem osztozik a másik bajában, ne próbálja elmagyarázni, miért is jó neki tulajdonképpen.

Jézus valódi részvéttel és hatalommal állítja, hogy ezek az emberek a boldogok, és még inkább ők azok, akik boldogok lesznek a jövőben. Nem azzal foglalkozik, hogyan lehetnek a boldogok még kifinomultabban boldogok, hanem azzal, hogyan lehetnek a boldogok világát távolról nézők boldogok, akár nehéz helyzetük, akár folyamatos aggódásuk veszi el a boldogságukat.

Jézus a boldogság jelenidejűségét nem veszti szem elől, amikor részben olyan vigaszt ígér, amely a jövőben valósulhat meg. A boldogság jelen idejű, de a múlt jó élményeire emlékezve is létre tud jönni, és a jövő reménysége is el tud tölteni boldogsággal a jelenben. A keresztény ember számára mindkét lehetőség különösen is adott. A régi örökség, amelyben Isten szeretete eddig is megnyilvánult az ember iránt, eltölthet boldogsággal. És Isten országának reménye a jelenben, akár egészen alkalmatlannak tűnő helyzetekben is, szintén eltölthet boldogsággal.

Olyan erős pillérek ezek, amelyek közé, ha szakadék van is alattunk, kifeszülhet a híd, és nem kell a mélységtől félni. Jézus azonban a jelenben is gyógyít és cselekszik, nem csak a jövőre nézve ígér. Ezzel boldogságot és szabadulást ad a „most”-ban. Közösséget állít helyre a kirekesztettekkel, és a gyógyulás ilyen közösségeiben egészen biztosan helye van a boldogság kifejezésének.

Az amerikai Függetlenségi nyilatkozat 1776-ban kimondta a boldogságra való törekvés jogát. Ezzel a modern ember a nagy szabadságok és egyenlőségek mellé ezt a célt tűzi ki magának, amelyet több-kevesebb sikerrel valósított meg az eltelt két és fél évszázadban. Miközben az üdvösség értéke megfoghatatlan cél a legtöbb ember számára, a boldogság utáni vágy közös. Talán úgy lehet az üdvösség nagy egészéhez – a teljes boldogsághoz – segíteni embertársainkat, ha jobban megértjük a kisebb célt, amire törekszünk, a mindennapi boldogságot.

A modern teológia ezért beszél könnyebben a fenntartható, stabil boldogságról és a sikerült életről. Ezek a fogalmak bárki számára érthetők, és velük meg lehet nyitni a sokkal tökéletesebb felé a vágyat, amely drámai szeretetével, radikális reménységével és tökéletes céljával minden hívő keresztény ember végső célja: az Istennel való teljes közösség boldogsága.

* * *

A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológia Tanszékének adjunktusa

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. július 25. – augusztus 1-i, 86. évfolyam 29–30. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.