Áldás, dicséret

Sorozatunkban a vasárnap zsoltárának antifónájáról elmélkedünk.

„Az Úr dicséretét hirdeti ajkam, és szent nevét áldja minden lélek örökkön-örökké!” (Zsolt 145,21)

Milyen volt az elmúlt évünk? A számvetést talán mindenki megtartotta tegnap. Bizonyára voltak, akik hálát adtak a sok jóért és azért, hogy sikerült helytállni a nehézségekben, de voltak olyanok is, akik a bajokat, veszteségeket sorolva keserű szívvel zárták az évet.

Vajon milyen lesz az új esztendő? Ez a kérdés talán mindenkiben megfogalmazódik ma. Egyesek várakozással, reménységgel tekintenek előre, mások szorongva, rosszat sejtve. Hogy milyen lesz, azt nem tudhatjuk, de dönthetünk úgy, hogy Jézus nevében indulunk, és vele éljük meg mindazt, ami jön.

Újév napján az egyik ige, amely elhangzik istentiszteleteinken: „Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant.” (Lk 2,21) A karácsony utáni nyolcadik nap január 1-je, amely pont a polgári esztendő első napja. Beszédes ez az egybeesés! A szabadító (ezt jelenti) Jézus nevében kezdhetjük az új évet.

A vasárnap zsoltárában is szó van az Úr nevéről, hiszen a zsoltáros Isten szent nevét áldja, és erre hív meg mindenkit. Dicsőítő zsoltár, amelynek első és utolsó mondata – nem szó szerint, de tartalmában – megegyezik, és közötte olyan konkrét dolgok szerepelnek, amelyekben megtapasztalhatjuk Isten jelenlétét, jóságát, szeretetét.

Első és utolsó vers a zsoltárban – az év első és utolsó napja. Mindkettőnél az Úr dicsérete a hangsúlyos. Tényleg az?

Tegnap, amikor zártuk az évet, magasztaltuk-e Istent, és áldottuk-e az ő nevét? Mi hangzott el ajkunkról? Panasz, keserűség vagy hála? És ma, amikor indulunk az új évbe, hirdeti-e ajkunk az Úr dicséretét? Amikor nem tudhatjuk, milyenek lesznek a körülmények, és hogyan alakul személyes életünk a következő hónapokban, áldjuk-e szent nevét minden hívő, őt ismerő lélekkel együtt örökkön-örökké?