Amire a Biblia gyermekei tanítanak

A Biblia könyvei számos, gyerekekről szóló történetet tartalmaznak. Ezekben az elbeszélésekben a gyerekek, ifjak gyakran csodás szabadulások, meglepő fordulatok, mély tanítások, hihetetlen határátlépések megvalósítói. Népszerű teológia rovatunkban ezúttal erre sorakoztatunk fel néhány példát.

Mirjam, Mózes lánytestvére segít megoldani az egyiptomi fáraó által előírt szabályok megszegésének félelme miatt kialakuló dilemmát (2Móz 2,7) s megszabadítani azt a csecsemőt, aki később az egész nép szabadítója lesz. Az ifjú Dávid megmenti a népet a szavaival gúnyolódó és már termetével is fenyegető Góliáttól (1Sám 17). Az arám fogságba esett izraeli kislány (2Kir 5) a nagy tekintélyű hadseregparancsnokot segít meggyógyítani gyermeki hitéből fakadó egyszerű sóhajtásával a kor egyik legfélelmetesebb betegségéből, a bélpoklosságból.

A későbbi nagy próféta, Sámuel gyermekkorában alkalmasnak találtatik a nép és az Isten közötti néma csend (1Sám 3,1) megtörésére. Az ifjú Dániel a babiloni fogságban az őket fogva tartó népnek is meg tudja mutatni a hit erejét (Dán 1). A gyermekként trónra kerülő királyok, Jóás (2Kir 12) és Jósiás (2Kir 22) olyan erkölcsi és vallási reformokat valósítanak meg, amelyekre az őket megelőző felnőtt királyok közül csak kevesen képesek.

De számos újszövetségi példát is említhetünk a gyerekek szerepére. János evangélistának a beszámolója szerint (Jn 6) egy gyermeknél lévő öt árpakenyér és két hal lesz az ötezer ember megvendégelésének tárgyi kiindulópontja. Jézus gyermekeket is gyógyít (Lk 7; Mk 5), és számos tanításában említi őket pozitív példaként (Mt 23,37; Mk 10,24; Lk 11,13).

Az apostoli kor fiataljai mintha jobb kommunikációs csatornák lennének, s jobban töltenék be a közvetítői szerepet, ügyesebben juttatnának el egy hírt a határ egyik oldaláról a másikra, mint a körülöttük élő felnőttek. A diakónus Fülöp négy hajadon lánya prófétálni tudott (ApCsel 21,8–9), egy ismeretlen szolgálóleányban olyan „jövendőmondó lélek” volt, melynek segítségével Pált Isten szolgájaként ismeri fel (ApCsel 16,16), Pál unokaöccse pedig az emberi hangok meghallásában jeleskedett, melynek fontos szerepe volt Pál életének megmentésében (ApCsel 23).

Az Újszövetség gyermekszereplői közül talán az egyetlen, akit név szerint is ismerünk, Rodé, a felnőtteket is zavarba ejtően hisz az imádság erejében (ApCsel 12), s a látás bizonyítéka nélkül elhiszi Péter apostol szabadulását, amiért a gyülekezet tagjai éppen imádkoznak.

A gyerekek kapcsolatisága

Ha ezeket a történeket felnőttként – a részletekre is figyelve – olvassuk végig, megérezhetjük, hogy a gyerekek „tudnak valamit”. Képesek valamire, amire a körülöttük lévő felnőttek mintha sokkal kevésbé lennének alkalmasak. Amikor gyerekek jelennek meg a bibliai elbeszélésekben, akkor soha nem annak ellenére jelenhetnek meg a szövegben, hogy gyerekek, hanem épp azért tudnak jelen lenni és véghez vinni egy feladatot, mert gyerekek vagy olyan fiatalok, akik még nem felnőttek.

Épp azért kellenek ők az adott történetbe, mert a körülöttük lévő felnőttek már kudarcot vallottak. Nem annak ellenére kaphatnak szerepet egy történetben, hogy még nem tudnak úgy viselkedni, szabályokhoz igazodni, önmagukat kontrollálni, amint azt a felnőttek elvárnák tőlük, hanem épp azért szerepelnek a történetekben, mert gyerekként reagálnak. Természetesen, őszintén, a maguk életkorának megfelelő egyszerűséggel és nyíltsággal, amely lehetővé teszi azt, hogy kapcsolatokban éljenek: közvetítők legyenek az emberek között, s élő kapcsolatban legyenek Istennel.

Mindezekben a narratívákban a gyerekek példaként állnak előttünk, felnőttek előtt. Ezért ezek a történetek nem is elsősorban a gyerekeknek és a fiataloknak szólnak, hanem az őket körülvevő felnőtteknek üzennek valami fontosat a hitről. Legerőteljesebben talán az evangéliumok legnépszerűbb „kisgyermekes történetében” fogalmazódik meg ez az üzenet.

Merjünk hozzá menni

Mindhárom szinoptikus evangélium beszámol arról, hogy egyszer gyermekeket visznek Jézushoz, hogy áldja meg őket (Mt 19,13–15; Mk 10,13–16; Lk 18,15–17). Lukács evangélista olyan kicsikről ír, akik újszülöttek, Máté és Márk pedig hét év alatti kisgyermekeket említ elbeszélésében. Bármelyikre gondolunk is, ők mindenképpen túl fiatalok ahhoz, hogy tudatos és felelős döntést hozzanak saját életük nagy kérdéseiről.

A Jézust körülvevő tanítványok épp a tudatosság hiánya miatt akarják távol tartani őket. Ám Jézus arra mutat rá, hogy nem azért ilyeneké a mennyek országa, mert a gyermekeknek különleges helyzetük lenne (például „még ártatlanok”), vagy mert még nem jellemzi őket valamilyen állapot (például „még nem bűnösök”). Sokkal inkább azért ilyeneké a mennyek országa, mert ők ténylegesen, objektíve tehetetlenek. Ők valóban semmit, egyetlen lépést sem tudnak tenni azért, hogy elérjék a mennyek országát. Ők „csak” hagyják, hogy odavigyék őket Jézushoz, és a legbensőbb (ős)bizalommal mernek függeni azokon, akik viszik őket, s azon, akihez megérkeznek.

A mennyek országa nem emberi törekvéseink eredménye, hanem egészen Isten kegyelmének ajándéka. Emberi oldalról, tanítványként végiggondolva csupán egyet lehet tenni: ráhagyatkozni arra, aki utat mutat ebbe az országba. Ez a ráhagyatkozás s ezzel együtt saját kapaszkodásunk őszinte felülvizsgálata jelenti felnőttként a legnagyobb kihívást. Amikor nem a saját cselekedeteinkben bízunk, nem újabb és újabb eszközöket és még hatékonyabbnak vélt módszereket keresünk az Istenhez való közeledésre, nem akarjuk mindenáron saját kezünkben tartani a sorsunkat, el tudunk szakadni a teljesítmény-központúságtól, a megfelelési kényszerektől és az állandó rivalizálástól, vagy merünk az „itt és most” világában élni s a kegyelmet komolyan venni. Ebben a ráhagyatkozásban segítenek bennünket jó példával a kisgyermekek. Luther Márton is ezt a gyermeki hitet emeli ki a gyermekek különleges értékeként, amikor a gyermekkeresztség mellett érvel.

Ebben az evangéliumi történetben is a felnőtt kap segítséget a kisgyermeken keresztül ahhoz, hogy részese lehessen Isten országa közösségének, s hogy hitkérdéseit és egész életét valódi távlatában szemlélhesse. A jól ismert „engedjétek hozzám jönni” tanítás tehát sokkal kevésbé a gyerekeknek szól, hiszen ezeket az egészen kicsiket nem kell biztatni a közeledésre, ők még nyitottak minden találkozásra. Jézus felszólítása nekünk, felnőtteknek szól, s a gyerekek példáján keresztül tanít minket a nyitottságra, a ráhagyatkozásra és a bizalomra mint a mennyek országához tartozók fontos jellemzőire.

A gyermek hitéről napjainkban

Amellett, hogy a Bibliában szereplő gyermekek a felnőtteket tanítják a hit megélésére, ezek az elbeszélések a felnőttek gyermekképét is formálják.
A 20. század közepétől kezdve egyre több kutatás irányult a gyermeki hit, valamint a gyermekek és a fiatalok vallásos gondolkodásának megismerésére. A hitfejlődési elméletek és a gyermekteológiai megállapítások azt hangsúlyozzák, amire már a bibliai történetek is rámutatnak: a gyermek és a felnőtt hitének különbségei nem valamilyen minőségi vagy mennyiségi szempontú hierarchiát takarnak. Sokkal inkább arra utalnak, hogy a hit megélése és a vallásos ismeretek terén más a hangsúlya és a megközelítése a kisgyereknek, a serdülőnek, a fiatal vagy az idősebb felnőttnek. Más eszközöket használ a megismerés és a kifejezés során, másként vesz részt a hitkérdésekben az értelme és az érzelmi világa, s máshogyan érzékeli az őt körülvevő és a benne lévő lelki-spirituális dimenziókat.

Mindezekből adódóan az egyik izgalmas kérdés az: formálódó gyermekképünk hogyan segít abban, hogy formálni tudjuk saját felnőtt hitünket, s jobban megértsük „a gyermekek evangéliumának” hozzánk szóló üzenetét is.

* * *

A szerző egyetemi docens, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Valláspedagógia Tanszékének vezetője

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. június 27. – július 4-i, 86. évfolyam 25–26. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.