Érthetetlen kegyelem

Sorozatunkban az evangélikus bibliaolvasó Útmutató heti igéinek egyikéről elmélkedünk.

„Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16)

Két hete két verssel ezelőttről kaptuk az útravaló igét, amelyben az Úr Jézus dicsőségéről volt szó, és arról, hogy ő telve van kegyelemmel és igazsággal. Most újra visszajutunk a kegyelemhez.

A kegyelem Krisztusban lett teljessé, de mivel ez Isten lényének alapvető megnyilvánulása, ezért már a Biblia első lapjaitól kezdve kegyelemből él az ember. Isten akkor is kegyelmes, amikor büntet – ezt tapasztalja Ádám és Éva, amikor a halál előtt még lehetőséget kapnak a hosszú földi életre. Így van ez az özönvíz idején is, amikor Nóé és családja kegyelmet talál Istennél. Izrael népének története pedig tele van olyan helyzetekkel, amikor Isten annak ellenére ragaszkodik hozzájuk, hogy ők hűtlenné válnak.  Aztán pedig elküldi egyszülött Fiát… Érthetetlen ez a kegyelem! Felfoghatatlan számunkra. Nem logikus.

A kegyelem az, hogy Isten nem az érdemeink, hanem saját jósága szerint bánik velünk. Ez legteljesebben abban nyilvánul meg, hogy az Úr Jézus által üdvösségünk van, de az örökkévaló távlatok mellett a mindennapok aktuális helyzeteiben is lépten-nyomon tetten érhető.

A különös a megfogalmazás – „kaptunk kegyelmet kegyelemre” – nem egyszeri eseményt jelent, hanem folyamatos ajándékot. Napról napra való megtapasztalása Isten jóságának akkor is, ha méltók lennénk a büntetésre, jogos lenne a számonkérés, és megérdemelnénk, hogy lemondjon rólunk.

Sokszor átéltük életünk során, s talán időnként fel is ismertük: még mindig szeret az Isten, pedig én… A heti ige indítson bennünket arra, hogy csokorba szedjük az eddigieket, de arra is, hogy ezen a mondaton át értékeljük a napi történéseket is.

Ha esténként elcsendesedünk, keressük meg a kegyelmes Isten keze nyomát mindabban, ami aznap történt. Olyan sokféleképpen nyilvánulhat meg az ő jósága! Szánjunk most több időt rá, hogy meglássuk, és adjunk hálát érte!