Galaták két tűz között

Népszerű teológia rovatunk mostani írásának témájául az augusztus 23–25. között a Galaták és a Galata-levél címmel Szegeden megtartott 32. nemzetközi biblikus konferencia szolgál.

A nyár végi szegedi biblikus konferencián a Galata-levél került terítékre. Az előadásokat hallgatva – részben már a tanév és a gyülekezeti munkaév kezdetére készülve – egy mondat különös hangsúlyt kapott bennem: „Egymás terhét hordozzátok...” (Gal 6,2) Egy békés, esti, Tisza-parti séta során felrémlettek előttem azok a bajkeverők, akik a frissen megalakult keresztény közösségeket zaklatták téves tanításukkal Galáciában, Kis-Ázsiának a gallok (kelták) által lakott középső területén, ahova az úgynevezett galaták az i. e. 3. században Makedónián és Görögországon át jutottak el Nyugat-Európából. Élték volna ők a maguk keresztény életét, ám közéjük szivárogtak olyan hittestvérek, akik hiányosnak tartották a helyi vallási életet, és azt hirdették, hogy a pogányságból kereszténységre térteknek a zsidó szokásokat kell követniük. Mások – talán gnosztikusok, vagyis filozofikus és mitikus gondolkodásra hajlamos hívek – az erkölcsi szabadosságot képviselték és terjesztették a gyülekezetekben. Akár az egyik, akár a másik csoportról legyen is szó, mindenképpen a maguk hitbeli ízlése szerint akarták kiegészíteni a Pál apostol által a galatáknak hirdetett evangéliumot.

Pál csípősen hivatkozik rájuk, minden bizonnyal kijózanítani szándékozva és éberségre intve a két tűz közé került galatákat: „...egyesek megzavartak titeket, és el akarják ferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha még [...] egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk [...], amelyet elfogadtatok, átkozott legyen!” (Gal 1,7–9) „Ha törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestetek. [...] Mert Krisztus Jézusban nem számít sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (Gal 5,4.6)

Felelősség egymásért

A Galata-levél azért született, hogy szerzője világos teológiai érveléssel leszerelje a galáciai gyülekezeteket mételyező tévtanítókat, és a tiszta evangéliumhoz térítse az eltévelyedőket. Miért kellene, hogy bárki is engedjen az egyházba befurakodott áltestvéreknek? Főképpen akkor, ha azok nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, amint azt Pál durván Kéfás orra alá dörgölte: „Ha te zsidó létedre pogány módra és nem zsidó módra élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?” (Gal 2,14)

A levélíró apostol természetesen hosszabb indoklással és útmutatással is szolgál. A korabeli írásos közlési formáknak megfelelően nagyobb szónoki egységekbe foglalja mondanivalóját (például Gal 5,1–6,10), a levél végére hagyva a gyakorlati tanácsokat (például Gal 6,1–10). Akkoriban a munkás mindennapokat érintő és nem költői kérdése volt a keresztényeknek az, hogyan élhetnének a Léleknek megfelelően (Gal 5,25). Ha valakit valamilyen bűnben – vélhetően valamely jogsértésben – tetten értek, az esetleges következményeken túl a Lélek által élők feladata volt, hogy szelíden helyreigazítsák őt. Pál apostol szerint a kísértés nem kivételez és nem válogat (Gal 6,1). Miután pedig a terhek alól senki sem menekülhet, a felelős keresztény magatartás sem merülhet ki az egyedül önmagunkra összpontosításban.

A másik embert megillető figyelemre Pál az egymás terhének elvállalására és átvételére vonatkozó tartalmas, szóképértékű mondással emlékeztet (Gal 6,2).

Az életben azonban nemcsak a saját terheink nyomaszthatnak minket, de teherré lehet számunkra a másik ember is. Családunkban, munkahelyünkön, gyülekezetünkben, lakóhelyünkön sem menekülhetünk el egymás elől. Nem véletlen hát, hogy az apostol által a teher hordozására vonatkozó görög nyelvi forma így is fordítható: viseljétek el egymást még akkor is, ha számotokra a másik ember tehernek bizonyul! Ez utóbbi fogalom pedig nem kizárólag tárgyi értelemben vehető súlyt vagy rakományt feltételez, de erkölcsi akadályt, morális nehézséget is jelenthet. Egymás elviselése gyakorlati következményekkel járó kihívás ugyan, végeredményben azonban erkölcsi kérdés, és mint olyan jellemünk és hitünk próbája.

Az önzetlen törődés minőségi jelenléte a közösségi kapcsolatokban alkalmassá teszi a keresztény embert arra, hogy Krisztus törvényét betöltse (Gal 6,2), más szóval arra, hogy kövesse a szeretet parancsát: „Mert az egész törvény ebben az egy igében teljesedik be: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.« Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek egymást!” (Gal 5,14–15)

A Lélek gyümölcsébe belekóstolva a keményfejű tévtanítók alighanem meghökkentek azon, hogy az isteni szeretet hamisítatlan evangéliuma nem ismer sem vallási, sem pedig törvényi határokat. A szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség és az önmegtartóztatás ellen egészen egyszerűen nincs törvény! (Gal 5,22–23)

Ki mint vet, úgy arat

A Krisztust követők egymás iránti gyakorlati és erkölcsi elköteleződésének igénye tehát egyértelmű. A másik emberért vállalt felelősség azonban a felelősséget vállalót önmagával szemben is kötelezi. A szeretetből fakadó szolgálat nem válhat a szolgálattevő gyilkosává! Ha valakit a kereszténysége elégedetlenségre ösztönöz, és vállaltan vagy elpalástoltan úgy ingerli őt a környezete, hogy szinte szenved a szolgálattól, meglehet, csak hétköznapi módon irigy és becsvágyó (Gal 5,26). Ismét Pál apostol mardosóan szókimondó hangvételét idézve, ha az ilyen ember azt gondolja magáról, hogy ő valami, jóllehet semmi, önmagát csapja be (Gal 6,3; vö. 2Kor 12,11).

A keresztényeket nem az egyébiránt megmérhetetlen hitük, hanem – jó esetben – a hitükből fakadó cselekedeteik minősítik. Ezért ki-ki csakis a maga tetteivel hivalkodhat; a másik ember életének és ténykedésének kiértékelése Istenre tartozik.

Pál a korábbiakban bevált szóképpel ezt úgy rögzíti, hogy mindenki a maga terhét hordozza (Gal 6,5). Majd ugyanazzal a szónoki lendülettel egy ismert, az ókori héber-arámi és görög nyelvű írásokban is honos közmondással folytatja: „...amit vet az ember, azt fogja aratni is...” (Gal 6,7) Ez a fordulat mint sententia sacra, vagyis mint retorikai jelmondat a már említett széles apostoli okfejtésben (Gal 5,1–6,10) nyeri el mélyreható értelmét. Amennyiben egyesek a maguk testének vetnek, a test cselekedeteit követik, ők nem öröklik Isten országát (Gal 6,8; 5,19–21).

A testből aratott pusztulás (Gal 6,8) ijesztő képének tudatosításához érdemes áttekinteni, hogyan érvel Pál a Római levélben: „A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban...” (Róm 6,23) „Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” (Róm 8,13–14) A Léleknek való vetés ugyanakkor a Lélek gyümölcsét fogja megteremni (Gal 5,22–23), más szóval az ilyen ember „a Lélekből fog aratni örök életet” (Gal 6,8).

Békességben mindenkivel

William Robb Baird észak-amerikai teológus (1924–2018) véleménye szerint az egymás terhének hordozására indító apostoli szó végül is arra biztatja a híveket, hogy soha ne fáradjanak bele a jó cselekvésébe. Ez a felhívás ugyanakkor nem maradhat a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében fogant világjobbító idealizmus foglya vagy tetszetős szociális szólam, mert eszkatologikus, az isteni igazságtételt feltételező távlata van. Noha elsősorban az egyház tagjaira vonatkozik, a Pál apostol által megrajzolt kör túlmutat a gyülekezetek határán: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róm 12,18)

A szerző evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Teológia Tanszékének egyetemi docense

* * *
cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. szeptember 19–26-i, 86. évfolyam 37–38. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.