Gyónás és a cethal

Luther Márton annyira fontosnak tartotta a gyónást, hogy harmadik szentségként meg akarta tartani. Vajon a kiút megtalálásához elegendő-e megosztani valakivel a bűn terhét és fellélegezni, vagy több kell ennél? Népszerű teológia rovatunk mostani írásának teológus szerzője a bűnbánat, a gyónás és a feloldozás témáját járja körül hitvallási irataink alapján, illetve a reformátor mindezekkel kapcsolatos vélekedéseit ismertetve.

A játékos cím magyarázatra szorul. A gyónás és Jónás cethala azon a ponton találkozik, ahol a legmélyebb helyről tör fel a bűnt felismerő és megbánó, a menekülés reménységébe kapaszkodó imádság. Az Isten embere a lehető legmélyebbre süllyedt, hiszen szembefordult Teremtőjével, küldetésének adójával, így teljes kilátástalanságba került. A biztos pusztulás helye azonban Isten kezében még áldássá, a menekülés helyévé is válhat. Erre érzett rá Jónás: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat.” (Jón 2,3) Jónás az Úrra fogja azt, ami történt vele: „Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. […] Én már azt gondoltam, hogy eltaszítottál magadtól […]. Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. […] De te kiemelted életemet a sírból […], Istenem!” (Jón 2,4–7)

Pál szavai erre rímelnek: „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.” (Róm 15,4) A tanulság a mindenkori bűnelkövető számára az, hogy a nyomorúságból kiment az Isten, és új lehetőséget ad. Ezt a tapasztalatot fordította az egyház azzá a gyakorlattá, amelyben rávezeti az embert a mélységből való kiútra, hogy tudja: nincs az a mélység, ahova Isten keze le nem érne, és nincs olyan helyzet, amelyből ne lenne kiút. A gyónás és a cethal így függ össze.

Nem csak megkönnyebbülés

Ahhoz, hogy a gyónás életszakaszt lezáró és új távlatokat kínáló esemény legyen, a gyónónak meg kell találnia azt a gondolkodásmódot, amelyet a farizeusról és a vámszedőről szóló jézusi példázat mutat meg. Míg a farizeus az érdemeit sorolva biztos abban, hogy Isten elfogadja őt, addig a vámszedő a templomban hátul megállva bűnbánóan veri a mellét, és csak ennyit mond: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Lk 18,13) Ez az a kiindulópont, amely elindíthat egy új életszakaszt. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” – veszi át a keresztény liturgia a kapernaumi százados történetének kulcsmondatát (Lk 7,6).

Ősi emberi tradíció lenne csupán az emberi lélek megkönnyebbülésének kiforrott technikája? Lélektanilag érthető vágy: megosztani a terhet, elmondani valakinek azt, ami a szívemet nyomja. Együtt viselni azt, amit egyedül elhordozni már nem tudok. Együtt megoldást találni. Ez is fontos, de itt nem csak embertársi segítségről van szó: annál többre van szükség.

Kényszeríteni pedig nem kell

Az Ágostai hitvallás szűkszavúan szól a gyónásról. Annyit mindenesetre hangsúlyoz, hogy a magánfeloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben – az összes vétek felsorolása nélkül. Bár eltörölve nem lett, a magángyónás szinte kihalt a magyar evangélikus gyakorlatból. Ma több minden hiányzik a gyónás gyakorlatának újraélesztéséhez: az, aki gyónni akar; az, aki gyóntatni tud és akar; a gyónásnak az a kultúrája, amely szinte teljesen eltűnt magyar evangélikus gyakorlatunkból.

Az Ágostai hitvallás részletesen ír a bűnbánatról: „…azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbe estek, bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, ha megtérnek, s az ilyen bűnbánatra térteket az egyház köteles feloldozni. A bűnbánat pedig helyes értelemben e két részből áll: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet, és megszabadítja a rettegéstől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei.” (CA XII.)

Isten a bűnbocsánat hirdetésével az egyházat bízta meg, ahol Istent az ő elhívott szolgája vagy a megkeresztelt, hitben élő keresztény testvér képviseli. Meghallgatja a bűnbánó szavát, s hirdeti Isten bocsánatának evangéliumát. Így rendeződik a kapcsolat Isten és ember közt, ami azután az ember életében gyümölcsöket hoz.

Luther oly fontosnak tartotta a gyónást, hogy harmadik szentségként meg akarta tartani, ahogyan arról a Kis kátéban olvashatunk. Reformátorunk a Schmalkaldeni cikkekben ír a kulcsokról, a gyónásról. A kulcsok szolgálatát és hatalmát Krisztus ruházta az egyházra: „A feloldozás, vagyis a kulcsok hatalma szintén segít és vigasztal a bűnnel és a rossz lelkiismerettel szemben, mert így rendelte Krisztus az evangéliumban. A gyónást […] semmi áron sem szabad ezért az egyházban megszüntetni, már csak a rettegő lelkiismeret érdekében […] sem…” A gyóntató nem bűnbocsátó hatalmat kapott, hanem azt, hogy a bűnbocsánat igéjét hirdesse.

A Nagy kátéban Luther azt írja: ha keresztények vagyunk, akkor kívánjuk a gyónást, kényszeríteni pedig nem kell. „Aki nem jószántából és a feloldozásért megy gyónni, az hagyja csak abba. Sőt, aki abban a cselekedetében bízva megy oda, hogy egészen tisztára meggyónt, az is maradjon csak távol. De biztatunk arra, hogy gyónj […] azért, hogy halld azt, amit Isten üzen neked. Mondom: az igére vagy a feloldozásra kell nézned, azt kell sokra és nagyra becsülnöd […] és hálával fogadnod, mint valami kitűnő nagy kincset” – olvashatjuk a Rövid biztatás a gyónásra című fejezetben.

Majd később így folytatja: „Ha pedig megveted, és büszkén élsz gyónás nélkül, akkor azt a következtetést vonjuk le, hogy nem vagy keresztény […]. Ha keresztény volnál, örülnél neki, és száz mérföldet futnál utána […], jönnél és kényszerítenél minket […], hogy prédikáljunk, és kiszolgáltassuk a szentségeket. Ha tehát gyónásra buzdítok, akkor csak arra biztatok mindenkit, hogy legyen keresztény. Ha ráveszlek erre, akkor már a gyónáshoz is elvezettelek.”

Hit vagy nem hit, ez itt a kérdés

Luther igehirdetéseinek sora emlegeti a gyónás témáját. Ma is szükségünk van arra, hogy az igehirdetés újra meg újra megszólítson ezekkel a témákkal. Két lutheri igehirdetést különösen is ki kell emelnünk: Prédikáció Wittenberg népének Reminiscere vasárnapjára a titkos gyónásról (1522) és Sermo a bűnbánat szentségéről (1519).

Az első az emlékezés vasárnapján hangzik el. Vajon emlékezik-e a bűnös ember, mit is követett el? Ez ügyben „szelektív a memóriánk”. De ezen a napon nem a bűnöst emlékeztetik. Isten emlékezetét hívjuk elő: „Emlékezzél meg, Uram, irgalmadról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak.” (Zsolt 25,6; Károli-fordítás)

Beszél a gyónás bibliai alapjairól, a nyilvános bűnök gyülekezeti kezeléséről. Először fedd meg őt – tudniillik a bűnöst – négyszemközt, majd, ha nem hallgat a személyes jelzésre, még két embert végy magad mellé, és testvéri közösségben álljatok elé; ha ez sem segít, vidd a gyülekezet elé az ügyet. Ha eláll bűnétől, akkor imádkozzatok érte, ha pedig nem hallgat rátok, közösítsétek ki. Beszél a magángyónásról is. Luther lelkipásztori attitűddel, vigasztalással, bátorítással, de egyértelmű elhatárolásokkal prédikál.

A másik igehirdetés huszonegy pontban foglalja össze a legfontosabbakat. A prédikációban kétféle megbocsátásról ejt szót: a bűn elengedéséről és a vétek megbocsátásáról. A büntetés elengedése emberi dolog, a megbocsátás Isten ajándéka. A vétek megbocsátása elveszi a szív Istennel szembeni félelmét, könnyűvé teszi a lelkiismeretet belsőleg, kibékíti az embert Istennel. A bocsánat úgy szólal meg, hogy annak nyomán a bűnök ne marják és ne nyugtalanítsák az embert, hanem boldog bizalom töltse el, hogy azokat Isten mindenkorra és örökké érvényesen megbocsátja. Enélkül senki sem üdvözülhet. A bűnbánatot itt méltó és kegyelemteljes szentségnek nevezi.

A bűnbánat szentségébe három dolog tartozik: a feloldozás (a pap szavai); a kegyelem, azaz a bűnbocsánat és a lelkiismeret békéje; a hit, mely erősen bizonyos abban, hogy a feloldozás és a pap szava igaz Krisztus ezen igéjének ereje által: „Amit feloldasz, oldva lesz! Egyedül ezen a hiten fordul meg minden, mert egyedül ez cselekszi, hogy a szentség azt eredményezze, amit jelent, és hogy mindaz valósággá legyen, amit a pap mond. Mert ahogy hiszed, úgy lesz. E nélkül a hit nélkül minden feloldozás, minden szentség hiábavaló, sőt többet árt, mint használ.”

A bűnbocsánat nem emberi hatalom. A bűnbocsánat egyedül Krisztus igéjében és hitedben van. A hitet az is megingathatja, ha azon kezdünk el gondolkodni, hogy a feloldozást mondó pap helyén van-e, méltó-e arra, hogy ezt a szolgálatot végezze. „Legyen mindegy, hogy egy pap tévelyeg-e, vagy meg van-e kötözve, vagy könnyelműen oldoz-e fel, ha őszintén és hittel elfogadod az igét, amennyiben tévedéséről vagy megkötözött voltáról nem tudsz, sem le nem nézed, úgy annak ellenére fel vagy oldozva, és a tiéd a szentség teljes egészében. Ahogyan mondtuk: sem nem a paptól, sem nem a cselekedetedtől függ, hanem egészében a hitedtől; amennyit hiszel, annyid van.”

Luther végül ismét visszatér a sola fide [egyedül hit által – a szerk.] reformátori alapelvhez: hit vagy nem hit, ez itt a kérdés. Így summáz: aki hisz, annak minden javára válik, semmi sem árt; aki nem hisz, annak minden árt, semmi sem használ.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet  2022. május 22–29-i, 87. évfolyam, 19–20. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a    e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.