Hála érte!
Sorozatunkban az evangélikus bibliaolvasó Útmutató heti igéinek egyikéről elmélkedünk.
„Drágának tekinti az Úr híveinek halálát. Hálaáldozatot mutatok be neked, és az Úr nevét hirdetem.” (Zsolt 116,15.17)
Az esztendő utolsó hetében egy hálaadó zsoltárból kaptunk két verset útravalóként. Van miért hálát adni e nehéz, megpróbáltatásokkal teli év végén, hiszen annyi helyzetben megtapasztalhattuk Isten segítségét, gyógyító, erőt adó, vigasztaló, utat mutató jelenlétét.
A betegségek, különösen is a világjárvány szorításának árnyékában sokszor éreztük: nincs más reménységünk, csak Isten! Veszteségeink terhe alatt nem tudtunk máshova fordulni, csak Istenhez! Háborgó lelkünk csak Istennél találhatta meg a békességet! Méltó az Úr arra, hogy dicsérjük őt!
A karácsony üzenete még a szívünkben visszhangzik. Isten elküldte egyszülött Fiát, a Megváltót ebbe a világba, és a betlehemi kisdedben testté lett az ő szeretete. Eljött, mert drágák vagyunk számára, és ki akar szabadítani minket a halál hatalmából. Nagy árat fizetett értünk, amikor aztán a golgotai kereszten váltságul feláldozta az életét!
Az Ószövetség népe sokféle áldozati formát ismert. Amiről ebben a zsoltárversben szó van, áldozati lakomaként valósult meg. Amit odaadtak Istennek, annak egy részéből utána ők maguk is részesedtek. Nem így működik ma is a hálaadás? Amit az Úrnak adunk, annak öröméből, áldásából mi magunk is visszakapunk! S mindez nem magánügy, hanem a közösségben valósul meg a legteljesebben! Isten gyermekeinek közösségében, ahol nemcsak azok hirdethetik az Úr nevét, akiknek ez a hivatásuk, hanem mindenki, akinek van személyes hittapasztalata, istenélménye.
A 116. zsoltárban végig ott lüktet: szeret az Isten, és én is szeretem őt! Szavaimmal, tetteimmel, egész életemmel szeretném kifejezni, hogy felismertem ezt, és végtelenül hálás vagyok érte! Jó lesz így zárni ezt a nehéz évet…