Készen állsz?

Sorozatunkban az evangélikus bibliaolvasó Útmutató heti igéinek egyikéről elmélkedünk.

„Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva.” (Lk 12,35)

Mikor lehet végre…? – mondjuk, amikor szeretnénk túl lenni a nehézségen, átélni az örömteli eseményt vagy kimozdulni az egyhangúságból. Feszülten várunk, és tenni akarunk valamit, akkor is, ha tudjuk, hogy nem lehet.

A földi élet kezdetén és végén különösen is fontos a készenlét. Összepakoljuk a kórházi csomagot, de kész-e a baba arra, hogy megszülessen, és az anya, hogy világra hozza gyermekét? Felkészültünk-e rá, hogy az Úr elé állunk, elengedjük-e azt, akit ő elszólít? Ezek – felkészültségünktől függetlenül – bekövetkeznek, de nem mindegy, hogyan éljük át, és mi lesz utána.

Az egyházi esztendő utolsó hetébe lépve igénk biztat: álljunk készen! A bibliai kor embere számára ezt jelentette a felövezett derék és a meggyújtott lámpás. A földig érő ruha és a sötétség késleltette az indulást, de ha rajtuk volt az öv, és égett egy fénysugár, akkor bármikor jöhetett a hívás.

Egykor Egyiptomban megrendítő módon élte át Izrael népe a későbbi jézusi mondat életmentő üzenetét. A tizedik csapás éjszakáján az isteni szóra vártak, hogy elindulhassanak a szolgaság házából az ígéret földje felé, s a halál szorításában rálépjenek az élet útjára (vö. 2Móz 12).

Milyen az otthonunk? Ha váratlanul csönget egy ismerős, beengedjük-e, vagy szabadkozva javasolunk egy időpontot? Ki az, akit, bármikor jön, szívesen látunk – úgy és azzal, amink éppen van?

Milyen az életünk? Bizonyos alkalmakra rendbe rakjuk, egyébként kinek mi köze hozzá? Ezt mondhatjuk embereknek, de az Úrnak nem! Ha ő szól, a halandónak mennie kell. Csomagot, földi kincseket nem lehet vinni, időhúzás nincs, csak az a fontos, hogy meglegyen az „egy, ami szükséges”. S ha Krisztusban újonnan születtünk, akkor megvan, készen állunk.

„Ha Isten elé kell mennem, Én semmit nem vihetek, De Jézusom, szent véredben Minden jót elnyerhetek. Mert nekem az igazságot Megszerezte szent váltságod. Azt vihetem Istennek: Elég a te kegyelmed.” (Evangélikus énekeskönyv, 326. ének)