Látjuk?
Sorozatunkban a vasárnap zsoltárának antifónájáról elmélkedünk.
„Az Úr dicsősége megjelenik, és látni fogják mindenek.” (Ézs 40,5)
A vízkereszt időszakának utolsó hetébe léptünk. „Krisztus dicsősége megjelenik a világban” – ez a mottó kísér vízkereszt ünnepe óta, s az Úr dicsősége és dicsőítése az elmúlt hetek igemagyarázatainak kulcsfogalma volt. Ezen a vasárnapon a megdicsőült Krisztusra mutatnak az istentiszteleten felolvasott igék.
A lekcióban (2Pt 1,16–21) Péter apostol idézi fel azt a megrendítő élményét, amikor Jézus felvitte őt két társával együtt a hegyre, szemük láttára elváltozott, ragyogott, mint a fény, és beszélgetett Mózessel és Illéssel (Mt 17). Nem kitalált meséket hirdet tehát, hanem arról tesz bizonyságot, aminek szem- és fültanúja volt. Az igehirdetési alapigében pedig (Jn 12,20–33) arról van szó, hogy a jeruzsálemi bevonulás után görögök mennek Fülöphöz, mert látni szeretnék Jézust.
Sok hasonlóság van a két történet között. Mindkét esetben hang hallatszott az égből: előbb az, hogy Jézus a szeretett Fiú, akiben gyönyörködik az Atya, utóbb pedig az, hogy ő már megdicsőíttetett, és ezután is megdicsőíttetik.
A látásnak is jelentősége van: a hegyen a tanítványok részesülnek abban a kiváltságban, hogy láthatják Mesterük dicsőségét, az ünnepi sokaságban pedig olyanok szívében ébred vágy a Jézussal való találkozásra, akik kívül esnek a választott nép körén, mégis jönnek a templomba imádni Istent.
S az is fontos, hogy utána Jézus nyíltan szól szenvedéséről és haláláról. Hiába Péterék lelkesedése, nem verhetnek sátrat fenn a hegyen, mert ő nem azért jött, hogy pár embere jól érezze magát, hanem hogy sokakat üdvözítsen. S a görögök kérése kapcsán is arról beszél, hogy folytatnia kell útját a kereszt felé, hiszen a búzaszem is akkor hoz termést, ha meghal.
Heti igénk jövőbe mutató prófécia, amely a fogság idején hangzott el. Mi már ezt úgy kapjuk, hogy Jézusban beteljesedtek Isten ígéretei. Vajon mi is láttuk már az ő dicsőségét, mint Péterék? Vagy még csak látni szeretnénk, mint a görögök?