Nincs de!

Sorozatunkban az evangélikus bibliaolvasó Útmutató heti igéinek egyikéről elmélkedünk.

„Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” (Lk 9,62)

Gyermekkoromban sokszor elhangzott: „Azt a szót, hogy »de«, nem akarom hallani!” Mert amikor azt mondták, hogy tanuljak, csináljak meg valamit, menjek végre aludni, stb., többnyire így feleltem: „Jó, de…” Mindig volt, amit szerettem volna előbb megtenni: játszani egy kicsit, elolvasni még egy fejezetet vagy egyszerűen csak időt nyerni, hiszen előfordult, hogy közben a tennivalót elvégezte helyettem valaki más.

„Követlek, Uram, de előbb engedd meg, hogy búcsút vegyek házam népétől!” – mondja valaki Jézusnak. Megszületett benne az elhatározás, csak időt kér, hogy ezt a családja felé is jelezze. Milyen felelősségteljes magatartás ez, és Jézus sikerességét bizonyítja, hogy vannak, akik önként jelentkeznek a követésére! – gondolhatnánk.

Az ő mércéje teljesen más, mint a mi emberi szempontjaink. Nem hatódik meg sem az egyéni lelkesedéstől, sem a növekvő létszám lehetőségétől.

Van olyan helyzet, amikor azonnal kell dönteni és cselekedni – mérlegelés, időhúzás, az egyéb elvárások teljesítése helyett. Mert Jézus úton van Jeruzsálem felé, ahol készül feláldozni magát a bűnösökért. Semmi sem késleltetheti, hogy beteljesítse küldetését. Nem a Mesternek kell igazodnia a tanítványhoz, pedig mi is sokszor így vagyunk, mint ez az evangéliumbeli jelentkező: várjon Jézus, míg méltóztatjuk követni…

Hány élet dől romba azért, mert nem ismerjük fel a sorsdöntő pillanatot! Lelkesedünk, indulnánk, de előbb elintézzük fontos(nak vélt) dolgainkat. És biztosra vesszük: Jézus úgyis megvár…

Az „eke szarva” földművelésből vett példa. Az ökröket csak úgy lehetett egyenesen tartani a szántóföldön, ha a gazda nem vesztette szem elől a célt, és megfelelő tempóban haladt. Böjt harmadik hetében a vasárnap zsoltára (Zsolt 25,15) arra kérdez rá, hogy szemünk az Úrra néz-e szüntelen. Amikor Isten országa a tét, tényleg az-e a fontos, hogy őt kövessük, és általa éljünk? „Igen” vagy „igen, de…”? Melyik a mi válaszunk?