A múlt meddig kell, hogy velem legyen?

„Meddig őrzünk egy koncertjegyet? Életünk végéig? És mit fog ez jelenteni az utódoknak? Jelent egyáltalán valamit nekik? És meddig hordunk egy karszalagot a fesztivál után?” Hegedűs Attila jegyzete.

Valamikor augusztus elején egy anyuka odajött hozzám, és kezembe nyomott egy kis nejlonzacskót. A lánya a Szélrózsán önkénteskedett, a találkozó végén poénból „zsákmányolt” egy marék megmaradt, felhasználatlan karszalagot, de utólag nem tudott vele mit kezdeni, az anyuka meg úgy gondolta, én mégiscsak jobban tudom, mire lehet ezeket használni. Hát tényleg tudom: semmire.

Pedig azok közül, akik ott voltak, sokan ma is örömmel hordják azt a kis szalagot – nekem praktikus okokból le kellett vennem, pedig néha jó lenne, ha rajtam lenne, és emlékeztetne arra a néhány napra, a koncertekre, a beszélgetésekre, az elcsendesedésekre és a közös röhögésekre. Teljesen megértem, ha valaki számára az a karszalag sokkal többet jelent egy kis vászoncsíknál: élményeket, szívbéli kincseket rejt magában. Mert egyetlen, mert ott volt a kezén, amikor a csodák történtek vele. De egy zacskónyi felhasználatlan karszalag milyen csodákat őriz?

Vannak ilyen tárgyak, amelyek csak a gazdájuknak jelentenek kincset. Épp most jutott eszembe: milyen poén lenne szerezni egy jegyet a Rolling Stones bécsi koncertjére! Igaz, hogy az már régen volt. Igaz, hogy én nem lehettem ott, épp akkor voltam a Szélrózsán. De utánakérdeztem, hátha van olyan ismerősöm, aki ott volt, és egy napra kölcsön tudná adni az emlékbe eltett jegyét. (Én biztosan eltettem volna, ha eljutok oda…)

Tudom, hogy nevetséges, épp azért csinálom. Át akarom élni annak az iróniáját, hogy az, ami valakit életének talán egyik legnagyobb élményére emlékeztet, az én kezemben már csak egy papírdarab, a múltnak egy fölösleges darabja. Csoda, de nem az enyém.

A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.