Halálról, temetői kultúráról tabuk nélkül
Séta a stahnsdorfi temetőben
Lelkészjelölt német evangélikus fiatalok között ülök a wittenbergi Predigerseminar protestáns igehirdetői szeminárium konzultációján. Az egyházi év végéhez közeledve a konzultáció különleges témája a halál és a temetés. A délutáni program elején a vezető lelkész begurít a terembe egy koporsót, és mellé tesz egy urnát…
Mire felocsúdom meglepetésemből, már el is mondja a feladatot: rövid felkészülési idő után jöjjön ki mindenki egyesével a koporsó és az urna mellé, és tegye, húzza, állítsa őket oda, ahová szeretné, majd hitvallásképpen mondja el, mit jelent számára a halál és az örökkévalóság. A sok megható és szívből jövő bizonyságtétel között talán a legmegkapóbb az, amikor a koporsót az áhítatosterem és a folyosó közé, az ajtónyílásba állítja az egyik lelkészjelölt. A halálban itt is, és ott is vagyunk. A halál félút a földi élet és az Istennel való élet között, az úton lét egy pontja. Nem végállomás, hanem csak állomás egy olyan úton, amelynek egy részét még nem ismerjük.
Megtudom, hogy a lelkészjelöltek konzultációjának utolsó délelőttjén temetőlátogatás a program. Érdeklődéssel csatlakozom a csoporthoz, majdnem egy órát utazunk a berlini Stahnsdorf temetőig. Izgatottan várom, vajon miről lesz majd szó. Mit látunk, mit fognak megmutatni, miről lehet beszélni egy temetőben?
A cikk folytatása a Kötőszó blogon olvasható.