Áll az alku?

Mire elég hatvan másodperc? Vajon elég-e ahhoz, hogy az ember felírjon tíz nevet egy papírra? Vagy felírjon öt nevet egy papírra? Vagy felírjon egy nevet egy papírra? De ki az a tíz, öt vagy egy ember? Ki menekülhetne meg az ítélettől, ha rajtad állna? Te kiket, kit írnál fel, mentenél meg?

Tegyük fel, hogy hatvan másodperced van. Előtted fekszik egy fehér cetli és egy ceruza. Ki lesz rajta a listán? Ki marad le? Van tíz, öt vagy egy olyan ember, aki megmenekülhet neked köszönhetően? Vagy nincs? Vajon te rajta lennél valakinek a listáján? Te rajta lennél Ábrahám tízes listáján? Te rajta vagy Isten listáján? Egyáltalán van neki listája azokról, akik megmenekülnek? Rá lehet kerülni? Le lehet kerülni róla?

Egészen érdekes istenkép bontakozik ki Ábrahám alkudozásának jól ismert történetében. A szentíró Istent antropomorf módon ábrázolja. Ez a kép, amely még a fogság előtti zsidó teológia sajátja, úgy ábrázolja az Örökkévalót, mint akivel alkudozni lehet, mint akit meg lehet győzni: változtassa meg döntését.

Az ókori keleti piaci alkudozások logikája mutatkozik itt meg, azzal a vallási többlettel, hogy a tíz mint a legkisebb szám jelenik meg, utalva arra a máig élő zsidó előírásra, amely szerint tíz zsidó férfi kell a Tóra olvasásához és bizonyos imádságok elmondásához. Ennek értelmében nem mehet tovább Ábrahám az alkudozásban. A végsőkig kitart a „diplomáciai tárgyalásban” a Mindenhatóval, aki pedig a végsőkig enged.

Ábrahám „lobbizik” a Teremtőnél, hogy ne pusztuljon el Sodoma városa, ha lakik benne akár csak tíz igaz ember. Majd mintha kimondatott volna, hogy „áll az alku”, ezt olvashatjuk: „Amint az Úr bevégezte beszélgetését Ábrahámmal, eltávozott, Ábrahám pedig visszatért lakóhelyére.”

Ebben a történetben, bármilyen furcsán hangzik is, szinte egyenrangú partnerként áll egymással szemben Isten és Ábrahám. A Talmud erre a részre hivatkozik, amikor azt állítja, hogy ők ketten bizony „barátok” voltak. Barátok – ebbe belefért a közvetlenség, a sokszor már-már szemtelenségnek, túlzásnak tetsző játszma, amelynek alapkérdése: hány ember kell, hogy megmeneküljön a város? Hány igaznak kell lennie a világban ahhoz, hogy Isten ne pusztítsa el a világot?

Ábrahámi kérdés? Régi kérdés? Vagy mai kérdés is? Hány igaz ember szükséges? Ötven? Harminc? Tíz? Vagy talán elég egyvalaki is? Mit szólnánk, ha megtudnánk, hogy csupán egyetlen igaz miatt állhat fent a világ?

Szeretem Lázár Ervint. A város megmentése című rövid felnőttmeséjében a főhőst megszólítja a „sűrűszemöldökű fickó”: azzal az ultimátummal áll elő, hogy bizony össze fog dőlni a város, de főhősünk kiválaszthat, megnevezhet öt embert, aki nem fog meghalni, aki megmenekül.

Főhősünk el is kezdi sorolni: Laci, Babó Titti, Pisti és Ágota. A „sűrűszemöldökű fickó” ráordít gondolkodó főhősünkre, cinikus mosollyal és kárörömmel: „Négy.” Erre főhősünk folytatja: „És az a kövér nő, aki szemben lakik velünk, a húgom, Nagybabó, egy taxisofőr a Kiskunságból, a mongolszemű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap…”, és csak folytatja és folytatja, hiába ordít rá a „sűrűszemöldökű fickó”, hogy „elég!”, ő csak mondja és mondja, és felsorolja mind a kétmillió embert, nem figyelve arra, hogy közben a „sűrűszemöldökű fickó” összezsugorodott. „Ez az az öt” – mondja főhősünk. A „sűrűszemöldökű fickónak” előbb kihullott a szemöldöke, aztán teljesen eltűnt. „Hát így mentettem meg a várost!” – zárja meséjét Lázár Ervin.

Drámai a feszültség ebben a mesében, amelyben egy, egyetlenegy ember a város megmentője. És bár más az ábrahámi dialógus, más a mese kontextusa, mindkettő segíthet nekünk megválaszolni az aktuális kérdésünket, közelebb vihet minket a megfejtéshez: hány ember miatt állhat még fenn a világ, hány ember miatt tart még a kegyelem ideje, járványon innen és túl?

Hitvallásunk keresztényként az lehet, hogy van az a bizonyos valaki, az az egy, akivel kapcsolatban elhangzik a mondat, hogy inkább ez az egy haljon meg, mint hogy az egész nép pusztoljon el. Ő az az egy. Maga a názáreti Jézus, akinek megváltó halálával minden lista eltöröltetett, felszögeztetett a kereszfára.
És mi lesz akkor a nevünkkel? Ki írja fel, hova írja fel, hogy megszabaduljunk? Erre ő maga, a Szabadító válaszol: „…örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20b)