Vigasztaló(k) névjegye

„De jó lenne valóban meg is tanulni ezt a titkot, a személyes megvigasztalódás és a másokat vigasztalni tudás titkát. De nagy szüksége lenne ennek a világnak olyan megvigasztalódott szívű emberekre, akik hitelesen tudnának másoknak is vigasztalást adni! Hiszen a kedvetlenség, a letörtség, a fásultság, a szomorúság olyan nagyon általános tünete ennek a modern kornak!” – hangzott el dr. Joó Sándor református lelkipásztor 1957 márciusában elmondott igehirdetésében.

De ez a mondat ma éppúgy releváns, szóról szóra elmondható. Bár a történelmi kontextus más, a vigasztalásra való igény mit sem változott, sőt alfajai mintha bővültek is volna az új kihívások következtében. Persze óriási kérdés, hogy a vigasztalás képessége vajon tanulható-e, örökölhető-e a, vajon intuíció vagy valami tudatosan vállalt szerep. Tud-e vigasztalni, akit kevésszer vigasztaltak meg?

Seneca és Epiktétosz sztoikus filozófusok szerint a bajban segíteni az tud igazán, aki már maga is átélt hasonlót. Ma is sok szakember osztja ezt a véleményt: a tapasztalaton áll vagy bukik minden. Az a jó vigasztaló, akit valaha valakik megvigasztaltak már életében.

A vigasztalás a biblikus gondolkodásban többletjelentéssel bír. Nem csupán a szomorúság, a bánat, a nyugtalanság okainak a megszüntetésére vonatkozik, de jelent béketeremtést, rendelkezésre állást, sőt jelenti az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását is.

Isten népe leginkább a bajban, a mélységek közepette tapasztalja meg ennek a súlyát, Isten kegyelmében és irgalmasságában. A 23. zsoltárban így vall a zsoltáros: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.” (4. v.) Még akkor is, ha most gyászolunk, emlékezünk, súlyos betegséggel, az öregség terhével, magánnyal, egyedülléttel, kilátástalan élethelyzettel vagy megoldatlannak tűnő konfliktussal küzdünk.

Sose felejtsük el, hogy Istenünk átölelő Atya, velünk vándorló jó pásztor és minden élethelyzetben erőt adó vigasztaló Lélek! Ézs 66,13-ban olvashatjuk a csodálatos hitvallást: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” Szépen rímel ez a felismerés a páli leírásra: „…és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” Pál együtt mutatja be a vigasztalódást és a vigasztalást, sőt egymás mellé rendeli, kapcsolatba állítja a szenvedést és a vigasztalást: „…amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.”

Megélve a korinthusi gyülekezetben, gyülekezettel a sok-sok konfliktust, szorongattatást, súrlódást, Pál nagyon egyértelműen fogalmaz: a kettő együtt igaz. Szenvedés és vigasztalás. Szenvedés, de vigasztalás. Pál vallomása nem más, mint hogy megosztottság, rivalizálások és megannyi tanítási különbözőség közepette is ott van az Isten, aki képes a vigasztalásra. Ő vigasztal, de az ő ereje által a megvigasztaltak is válhatnak vigasztalókká.

A Vigasztaló tesz minket hiteles, autentikus vigasztalóvá. Ő, az irgalom Atyja. Eszünkbe juthat Arany János Ágnes asszonya és az ő örök mondata: „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” Szinte egy emberként, mai fohászként mondhatjuk ezt el. Ne hagyj el akkor sem, ha mindenki elhagyott, ha egyedül vagyok, ha elhagyta e földi valóságot, akit annyira szerettem. Akkor se, ha éppen egy drámai döntés előtt állok, vagy éppen döntésképtelen vagyok. Ne hagyj el, ha éppen válságban az életem, a családom, a hivatásom. Vigasztalj meg, Vigasztaló, akkor is, ha sírok!

Jézus mondata válasz fohászainkra: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” (Mt 5,4) A Vigasztaló által. És megvigasztaltak által is. Aki lehetsz te, és lehetek én is. Isten a Vigasztaló. De mi vagyunk az ő munkatársai. „Az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, ez a mi mennyei Atyánk névjegye – írta Luther. – Az embernek így kell őt szívébe vésnie: aki egy haragvó Istent fest a falra, az nem tud semmit Krisztus országáról, és nem tartozik ebbe az országba. Mert az semmiképpen sem rímel, hogy én keresztény vagyok, és ugyanakkor nem tudom, mi van Isten névjegyére írva.”

Vigyük magunkkal ezt a névjegyet, hogy mi is vigasztalók lehessünk egymás számára. A világ arról tudja meg, hogy Jézushoz tartozunk, ha egymást szeretjük. És egymást vigasztaljuk.

* * *

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. szeptember 5–12-i, 86. évfolyam 35–36. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.