Szóböjt

Már a Bambiban, Felix Salten regényében megmondta Toppancs nyuszi apukája a kisfiának: ha nem tudsz egy jó szót szólni, akkor inkább hallgass! De ez a nagy igazság máig ismétlésre szorul.

Nemrég egy gyászolónak mondta poénból valaki, hogy milyen sokféleképpen lehet magyarul azt mondani, hogy meghalt az illető. És brillírozva sorolta is: a lovász elpatkol, a kertész fűbe harap, az üvegfúvó kileheli a lelkét, a portás beadja a kulcsot, a cipész feldobja a bocskort. A szöveg különben tényleg érdekes volt, de az özvegy azért – talán mondanom sem kell – nem vidult fel tőle. És mivel ilyen közegben hangzott el ez a poén, tapintatlan tréfának tűnt az egész. Pedig különben – egy átlagos napon még tetszett volna is.

Hogy a gyerekünk autista, az Isten tudtával történt velünk, ez teljesen világos. De nem feltétlenül vagyok állandóan hálás érte. Megesik, hogy elfáradok, hiszen magántanulóként itthon oktatjuk. Vagy tele van a fejem, mert sokat beszél, és többnyire a kedvenc témájáról. Ilyenkor nem érzem magam jobban, ha valaki elmondja, mennyire örülhetek, hogy csak ilyen mértékben érintett. Vagy éppen hogy hálás lehetek, hogy örökre gyerek marad a fiam.

Az írás folytatása eolvasható a Kötőszó blogon.