És mi érkezőben vagyunk?

Adventus: latin szó, azt jelenti, megérkezés. Itt az advent, a hívő ember számára a Jézus születésére való várakozás időszaka. A nem hívő ember nem biztos, hogy tudja, valójában minek az időszaka ez; annyi talán megvan neki, hogy a karácsony előtti négy vasárnap meggyújt egy-egy gyertyát az adventi koszorún, mert ez a szokás, így látta otthon, így csinálta mindig a nagymama is.

Itt az advent, s ez az időszak a világias életünkben összemosódott a karácsony előtti nyüzsgéssel, a nagy akcióknak, leárazásoknak tűnő, de valójában csak a vásárlást ösztönző ünnepi árképzéssel, a kedvezőnek feltüntetett THM-mel kecsegtető áruhitelek kissé kényszeredett felvételével, hogy legyen mit a karácsonyfa alá tenni. Hogy legyen mit elmondani másoknak: mit tettünk a karácsonyfa alá, vagy ha olyan nagyot álmodtunk a kölcsönből, akkor valahova a fa mellé.

A hívő ember ilyenkor örül annak, hogy tisztában van az ünnepkör, a karácsony és az advent eredeti értelmével és üzenetével, ahogyan néhány évvel ezelőtt az Evangélikus.hu-n megjelent cikkben olvastam: „Jézus születésére várni békességet is feltételez. A négyhetes időszakban az ember bűnbánatot tarthat, végiggondolhatja az elmúlt egy évet, és megtisztulhat szívében, megbékélhet a világgal és az emberekkel.”

Advent van, várakozunk. Hívőként felkészítjük a lelkünket Jézus eljövetelére, várakozunk, és jó ez így, minden évben jó. De talán még jobb, és a számunkra kijelölt földi utunk végigjárásában nagy segítséget jelent, ha a lehető legőszintébben tartunk önvizsgálatot: vajon megérkeztünk-e, vagy legalábbis érkezőben vagyunk-e már ahhoz, aki annyira szeret minket, aki annyira vár minket mindennap.

Mert Isten a mi születésünkre, a Jézusban való újjászületésünkre vár szüntelen. Türelmével, megbocsátó szeretetével és persze sokszor félreérthetetlen, kemény figyelmeztetéseivel, útbaigazításával újra és újra esélyt ad nekünk arra, hogy megújíthassuk életünket. Egész évben, mindennap, de advent idején kicsit még nyitottabb lélekkel tarthatjuk magunkra is érvényesnek és követendőnek azt, amit Pál apostol így fogalmazott meg az Efezusiakhoz írott levelében: „…újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.” (Ef 4,23–25)

Advent van. Díszítünk, mert várjuk Jézus megszületését. Díszítünk, fénybe borítunk, hívők és nem hívők, de hagyományt ápolók, egyszerűen csak az ünnepi hangulatot szeretők. Jól meghatározott napja van ennek, hogy mikor kezdjük a várakozást. Az év többi – és sokkal több – napján hivatalosan nem várakozunk. Nem várakozunk arra, aki viszont az év minden napján várakozik ránk. Vár ránk minden órában, minden másodpercben, várja, hogy megtérjünk hozzá. Az vár minket szüntelen, aki nem tud, nem akar minket nem a teljes fényünkben, feldíszítve, a magunk tökéletes tökéletlenségében látni. Olyannak, amilyenek voltunk már akkor is, amikor még nem is voltunk. Legalábbis önmagunk számára nem, hiszen a teremtés időtlenségében Isten számára voltunk, vagyunk, és Jézusban kifejezésre juttatott életajánlatában lehetünk is: örökre.