Lélegezz!
Az ének és az imádság nem más, mint az Istentől kapott Léleknek a be- és kilélegzése.
Úton Cantate és Rogate, az éneklő és az imádkozó gyülekezet vasárnapja között érdemes odafigyelni Ferenc pápa egyik április végi Twitter-bejegyzésére: „Istent dicsérni olyan, mint tiszta oxigént belélegezni. Megtisztítja a lelkedet, lehetővé teszi, hogy távolba tekints, nem engedi, hogy az adott nehéz és sötét helyzet rabja légy.”
Róma püspöke ebben is Jézus hűséges tanítványa, hiszen azt olvassuk a Mesterről az evangéliumban, hogy élete legsötétebb éjszakáján zsoltárokat énekelve indul a Gecsemáné-kertbe, ahonnan a Golgotára vezet majd az útja. József Attilával együtt valljuk: „Mindenkor idejük van a zsoltároknak.” (Gyémánt) Urunk még a kereszten is a benne élő zsoltársorokkal fohászkodik: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Utolsó sóhaja pedig az akár esti imádságként is használható 31. zsoltárból fakad: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!”
Az ének és az imádság nem más, mint az Istentől kapott Léleknek,– ahogyan Ferenc pápa fogalmaz – a tiszta oxigénnek a be- és kilélegzése. Ez segíthet abban, hogy valóban túllássunk nagypéntek sötétjén egészen a feltámadás hajnaláig. Ahogyan erről énekeink sokaságában vallunk. Ízelítőül csupán néhány sort idézek: „Remény van nála! Sorsod zord vára / Nem tart foglyul. Jő az Úr! / Terhed leoldja, kínod kioltja, / Szép új hajnal pírja gyúl.” (EÉ 70,3) S mindebből következően: „Öröm van nálad, még ha búbánat / Ér is minket, Jézusunk. / […] Ha Lelked áthat, többé nem árthat / Nékünk sátán, bűn, halál. / Legyőzted régen, s te tartod kézben…” (EÉ 364)
Mindez nem csupán költőien szép énekszöveg, hanem valóban működik a tanítványok életében is. Gondoljunk csak az apostolok cselekedeteiről szóló könyvben olvasható drámai börtönjelenetre, amelyről Lukács tudósít. Az evangélium megérkezik Európa földjére, és vele együtt Krisztus hűséges tanúinak az üldözése is. Pál és Szilász a görög kikötőváros, Filippi börtönének a foglya lesz. S ekkor az események meglepő, döbbenetes fordulatot vesznek: „Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent, a foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek.” Íme, az Európa földjén felcsendülő első „egyházzenei áhítat” nem várt következményei: kinyíló ajtók, lehulló bilincsek – az Istent magasztaló ének és imádság felszabadító erejének megtapasztalása. Az ének és az imádság napjainkban is segíthet kilépni énünk börtönéből, és összekapcsol a Teremtővel és a teremtménytársakkal.
Talán nem is sejtjük, hogy micsoda kincs, micsoda erőforrás rejlik az Evangélikus énekeskönyv lapjain. Előttünk járt tanítványtársak megküzdött és megtapasztalt hitének ma is gazdagító tárháza. Ha kinyitjuk, ha olvassuk, ha imádkozzuk, ha énekeljük, átélhetjük azt a csodát, amelyről az apostol így ír: „…bizonyságtévőknek […] fellege vesz körül…”
Lassan már fél évszázada, hogy részt vehettem ma is használatos énekeskönyvünk szerkesztésében. Életem legszebb emlékei közé tartoznak azok a napok, amikor szerkesztőtársaimmal együtt szinte reggeltől estig énekelhettük ezeket az énekeket. Akkor én voltam a bizottság legifjabb tagja, most pedig – immáron egyetlen még élő tanúként – újra meg újra rácsodálkozom erre a kincsre, amelyet sajnos gyakran elfelejtünk, elásunk, nem becsülünk és nem használunk eléggé.
Kérem, ha van a közelünkben énekeskönyv, nyissuk ki újra! Fedezzük föl a be- és kilégzés lélekfrissítő erejét, felszabadító örömét, életújító ajándékát. Adjunk hálát, hogy még énekelhetünk, imádkozhatunk, lélegezhetünk!
A jegyzet elhangzott május 8-án a Kossuth rádió Erős vár a mi Istenünk – Az evangélikus egyház félórája című műsorában.