Türelem karácsonyt terem

Öröm és vibrálás, gyermeki lét és felnőtt komolyság, csoda és ünnep – ezen fogalmak mentén gondolkodik a várakozás értelméről és céljáról Gáncs Tamás.

„…nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és »jogosabb« birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket – írja Pilinszky János az ádventtel összefüggésben. – Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi »meglepetés«, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy […] ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. […] Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” (Pilinszky János: Hitünk titkairól; Új Ember, 1974. december 15.)

Igaz-e a mondat: a türelem karácsonyt terem? Igaz-e, hogy ádvent türelemjáték? Igaz-e ádventre, hogy – amint a Kossuth-díjas művész, Lovasi András fogalmaz – „egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad”? Igaz-e, hogy az idei ádvent is folyamatos koncentráció, odafigyelés, egyfajta türelemmel való bújócska?

Tudunk-e valóban várni, úgy igazán, úgy igazan, egy olyan időszakban, amikor az ádvent eredeti, bűnbánati jellege a külső kellékek miatt szinte teljesen összefolyni látszik a karácsonyi üzenet okozta örömmel? Tudjuk-e úgy várni az ünnepet, mint gyermekek a hóesést, úgy, hogy közben azt érezzük sokszor ott legbelül, mintha valami lényegi elveszett volna az immáron egymást követő második esztendőben? A sorok között. A villogó fények között. A napok között. A járvány okozta szenvedés és bizonytalanság között.

Mintha elveszett volna az első öröme. Sőt hadd fogalmazzak teljesen egyértelműen: olybá tűnik, mintha elveszett volna az a bizonyos első szeretet, amelyről a Jelenések könyvének szerzője is oly szépen ír az efezusiaknak írt üzenetben, levélben: „Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.”

Nagyon izgalmas ezt az igeverset az ádvent időszakában végiggondolni. Mert lehet az az érzésünk, hogy hiányérzetünk oka éppen ennek a bizonyos első szeretetnek a vákuuma. Hogy már nincs meg. Hogy „valahol valami eltörött, / valahol valami nincsen rendjén” (Dsida Jenő: Valami eltörött). Hogy nem vigyáztunk eléggé rá. Elmúlt, elégett, kiégett, nem találjuk.

Lehetséges-e, hogy ez valamiféle diagnózis? Érthetjük-e úgy ezt a bűnbánati időszakunk közepén, hogy ez éppen ránk vonatkozik, és mi lennénk azok, akikben nincsen már meg az az igazi? Az az igazi várakozás? Az az igazi izgalom? Az az igazi vibrálás? Az az igazi tiszta öröm? Lehet, hogy mi is érezzük, hogy ez így most nem képes teljességében őszinte lenni, szívből jönni, lélektől lélekig hatni? Kérdem én: megvan bennünk az a bizonyos első? Az a bizonyos első szeretet, amelyből ama szent várakozás megszülethet?

A várakozás önmagában is része az ünnepnek, de még ennél is nagyobb ajándékot szán nekünk az Örökkévaló. Amely nemcsak a közeljövőre mutat, de távolabb, az örök élet felfoghatatlan perspektívájára is. Mint ahogyan az ádvent és benne a várakozás értelme és célja is túlmutat szentestén, karácsonyon. Így válhat igazzá a mondat: a türelem karácsonyt terem. De csak akkor, ha tudunk úgy várni, ahogyan várni csak az tud, aki komolyan veszi, hogy már maga a várakozás is az ünnep része, a csoda része. Mert „aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem…”

Azt kívánom, hogy legyen ilyen ádventünk, amely minden ízében teljes. A megtéréstől a megbocsátásig, a megváltástól a megérkezésig. A találkozásoktól a találkozásig: vele és egymással. Vele, aki Fiát adta, hogy életünk legyen. Kirakatélet, látszatélet, alibiélet helyett valódi élet. Amelyben benne rejlik az idei ádventi várakozás is – csak azért is, mégis, minden nehézség és kihívás ellenére, ezekkel együtt is –, egy valódi, tartalmas, tartós, folyamatában kitárulkozó ünnep, „amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár”.

* * *

Az cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. december 12–19-i, 86. évfolyam 49–50. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a  címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.