Utazás madártávlatban
Eddig minden alkalommal, amikor repültem, óriási élményben volt részem. Szeretem, ahogy száll fel a gép, és egyre távolodunk a földtől. Ilyenkor érzékelem a porszemnyi emberlét és az Isten tenyerében tartott végtelen világ szemmel látható csodáját.
Július elején templomfelújítás volt nálunk. A toronysüveget is lefestették egy kosaras autóról. Kértem a gépkezelőt, hogy hadd menjek fel én is a kosárban a kereszthez (harminchat méter magasra). Befejezték a munkát, és mielőtt elment a gép, én is sorra kerültem. Álmomban nem gondoltam, hogy azt a templomot, ahol közel negyven éve hirdetem Isten igéjét, valaha ebből a perspektívából is látni fogom. A gépkezelő, mielőtt felvitt, megkérdezte, hogy miért akarok felmenni. Akkor azt válaszoltam, azért, hogy megérintsem a tornyon a keresztet. Mondanom sem kell, hogy erre nem került sor, nem azért, mert nem lett volna rá lehetőség, hanem azért, mert nem voltam annyira bátor, hogy ki is nyúljak a kosárból.
A látvány azonban lenyűgöző volt: ragyogó napsütés, tiszta idő. A magasból nemcsak a két közeli szépséges tanúhegyet, a Somlót és a Ságot láttam, de láttam ezek Balaton környéki testvéreit, sőt láttam az Alpok keleti nagy hegyeit, köztük a Schneeberget is.
Láttam a messziről fényesen kanyargó sínpárokat és a közelünkben elhaladó forgalmas főútvonalat, de láttam a szűk, aprócska utakat is, amelyek a még talpon álló ga-bonatáblák között húzódtak, ahol a sormintát egy-egy éppen virágozni kezdő napraforgótábla szakította meg. Közel egymáshoz, mint egy gyöngysorban a szemek, láttam a szépséges kemenesaljai falvakat és köztük, mint egy medált, a kisvárost, Celldömölköt. Így, felülről látva őket nem lehet elvonatkoztatni attól a szereptől, amelyet ezek a ma többnyire aprócska települések betöltöttek a magyar kultúrában.
Délről észak felé haladva láttam Dukát, Dukai Takách Judit szülőfaluját és Egyházashetyét, Berzsenyi Dánielét. Celldömölköt, ahol Kis János, Edvi Illés Pál szolgált. Kemenesmagasit, ahol a hős 48-as honvéd ezredes, Berzsenyi Lénárd született. Majd délkeletre haladva Csöglét, ahol Koródi János református lelkész szolgált, akit gályarab-ságra hurcoltak Itáliába, és ott is halt meg. Még délebbre Iszkáz házai tűntek fel, a falu szélén Nagy László és Ágh István költők szülői házával. A szélesre tágult látóhatáron „mint felemelt fejű kotlósok / őrzik templomaik a falvakat” (Keresztury Dezső: Kotlós templomok).
Madártávlatban tett rövid utazásom a 8. zsoltár szavait idézte az emlékezetembe: „Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” (Zsolt 8,4–5) Dávid király vallomása abba a méltóságteljes, titokzatos végtelenségbe enged bepillantást, amelynek mindannyian részesei lehetünk, és amely tökéletes pontossággal működik már évmilliók óta. A nap, a hold, a csillagok úgy járják az útjukat, hogy az egész világ rendje hozzájuk igazodik. Kimozdíthatatlan, kibillenthetetlen egyensúlyban, amelyben a mi bolygónk s benne egyetlen fajnak, az embernek küszködése észrevehetetlen semmiség. Lehetne. És mégsem az!
Felszabadító, hogy amikor a saját terhem, félelmem, aggodalmam maga alá temet, gondolhatok arra, hogy egy nagy egész része vagyok. Az élet, a világ, a mindenség sokkal tágasabb, mint mindaz, amiben most vagyok.
Emberré lettem teremtve, ezzel lehetőséget kaptam arra, hogy felnézzek. Talán csak egy pillanatra megállva – mert most csak ennyi megy. Engedni, hogy a napsütés megcirógassa az arcom. Rácsodálkozni a természet apró rezdüléseire, a földet, mint egy asztalterítőt, színessé tevő virágokra, a dolgozó méhekre és meglátni mögötte őt, aki mindent kézben tart.
A mindenség tágasságában szorongató a saját kicsiségem, de ámulatba ejtő az a figyelem, amelyet kapok. Tőle, aki ezt a hatalmas világegyetemet eltervezte, megalkotta, életben és mozgásban tartja.
Állhatok két lábbal a földön, vagy emelkedhetek a magasba. Lehetek kicsi. Lehetek gyenge. Lehetek az, aki vagyok: halandó; milliárd fényévnyi távlatokból nézve szélben eltűnő porszem. Ő megígérte: gondja van rám. Bármilyen jelentéktelen lennék is a nagy egészben, törődik velem. Megszólíthatom. Válaszol, megnyugtat, bizonyosságot ad, hogy az életem érték, egyszeri és megismételhetetlen. És ha bármi elveszne belőlem, nála, a szívében, örökkévaló, teremtő emlékezetében ott van.
Jövőt ad, amely túlmutat az emberlét korlátain. Azokba a végtelen távlatokba, amelyek ott vannak felettem mindig. Én pedig felnézhetek, hogy emlékezzem, kihez tartozom.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. augusztus 14–21–i 87. évfolyam 31–32. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.