A pótolhatatlanság tényállása

„Ősrégi módszer. Amióta csak ember az ember, ezt teszteli. Hogy meddig mehet el, és hogyan cserélheti le egy »helycserés támadással« a Teremtőt a teremtményre, hogy olyan valakit – magamagát, egy kreált bálványt – ültessen a trónra, aki éppen olyan, mint akire, amire szüksége van.” – Gáncs Tamás jegyzete.

Egy új év elején fogadalmaktól hangosak az esték. És a reggelek. És a nappalok. Merthogy nonstop üzemmódban mindenki mindenhol fogadalmat tesz: az új évben megváltozom, más leszek, mint aki voltam az előző esztendőben. Mert az új év mint ürügy nagyon intenzíven jelenik meg, ha az ember – annak is újévi variánsa – változni, változtatni akar az életén. 

Ez az időintervallum, az új év első hónapja az, amikor a konditermek megtelnek, a nyelviskolákban alig győzik felvenni a telefont, amikor minden szolgáltatás, amely megújítást, ha úgy tetszik, „testi-lelki felújítást” ígér, jól kezdi az évet. Jól tudjuk, hogy ez az igazi szezonja a különböző diéták elkezdésének is. Hiszen egy új év első heteiben valahogy könynyebb, mondják a pszichológusok, akik persze szintén sokszor nyertesei vagy legalábbis főszereplői ennek az időszaknak. Igen, ilyenkor valahogy könnyebben ráveszi magát a test és a lélek, hogy belekezdjen egy diétába.

Diéta persze sokféle van (talán csak kulináris élvezeteket hirdető reklám van többféle), ebbe belefogni is ezer meg ezer módon lehetséges. Ami mindig az egyik legizgalmasabb kérdés ilyenkor, hogy mivel pótolja a diétázó ember (hívjuk, mondjuk, „homo dietusnak”) azt a valamit, amiről le kell mondania a diéta sikere érdekében. Vagyis mi legyen az a pótszer, amely olyan ízű, olyan illatú, olyan állagú, olyan hatást kelt, mint az eredeti – csak éppen nem az?

Műanyag isten. A kérdés tehát így tehető fel: mivel pótoljam, mivel helyettesítsem az eredetit, hogy magam is elhiggyem, hogy az igazival van dolgom? És ezen kérdéssel máris a Római levél egyik legösszetettebb kísértésénél járunk. Mert a páli igeszakasz címzettjei nem mások, mint azok, akik annyira ragaszkodnak a saját berögzült életükhöz, hogy képtelenek észrevenni: átverték magukat, amikor kényelmességből, cinikusságból, félelemből, kicsinyességből, gőgből, irigységből vagy pótcselekvésből, de lecserélték életük alapját, alfáját és ómegáját, és egy kreált, manipulálható műanyag istenséget tettek a helyére. Ősrégi módszer. Amióta csak ember az ember, ezt teszteli. Hogy meddig mehet el, és hogyan cserélheti le egy „helycserés támadással” a Teremtőt a teremtményre, hogy olyan valakit – magamagát, egy kreált bálványt – ültessen a trónra, aki éppen olyan, mint akire, amire szüksége van. Aki manipulálható. Aki irányítható. Aki befolyásolható. Aki megvehető. Gondoljunk csak bele a következő kulcsfogalmak mai áthallásos jelentéstöbbletébe: áldozati kultusz, búcsúcédulák, imakommandó, kegyes frázisok, aranyborjú.

Nincs kiskapu. Koronként, vallásonként, felekezetenként, országonként, gyülekezetenként más és más a téma, de a kísérlet lényege ugyanaz: a széles út melletti szavazatgyűjtés a keskeny úttal szemben. És bár fontos a konkrét páli kontextus, a konkrét cél, a konkrét római gyülekezet, mégis, ez a kísértésvízió túlmutat ezeken, túlmutat önmagán, és a mindenkori ember mindenkori ambícióit veszi górcső alá.

De ez az ambíció életveszélyes! Figyeljük csak meg az édenkerti dilemmát, a bábeli krízist, a választott nép negyvenéves vándorlását, a próféták szavait vagy éppen a zsoltárok mögött húzódó emberi sorsokat. Ne feledjük el, mi történt a 20. század tragédiáiban, és mi történik most körülöttünk, mellettünk, miattunk, közöttünk, bennünk. A teremtett világunkkal, az emberiséggel, társadalmunkkal.

Sőt továbbmegyek. Ez az ambíció nemcsak hogy életveszélyes, de halálos is. A kereszt drámája ugyanis tulajdonképpen ennek a hiú emberi ambíciónak az egyenes következménye. Az Isten Fia meghal. A kárpit kettéhasad, a föld beleremeg, és világossá válik, hogy hova vezet az emberi sötétség. Ez az a sötétség, amiről Pál antropomorf módon így ír: az Isten haragszik. De ez nem egy aktív isteni harag, hanem következmény. Ambíció, sötétség, isteni harag, golgotai dráma.

De a történet mégsem itt ér véget. Hanem a kegyelem Krisztusban megélhető feloldásával, amellyel kapcsolatban Karner Károly így fogalmaz az exegézisében: „Isten kegyelme nem mindent elnéző tehetetlenség.” Éppen ezért hátradőlni és belesimulni ebbe az ambícióba óriási tévedés. Már-már halálos bűn. A „ne legyen más istened” parancs ugyanis örök, és nincs semmilyen kiskapu. És ezt betartani: a te feladatod, a te döntésed, a te felelősséged. Pótolhatatlan vagy! És nemcsak ebben a tekintetben. Ez több mint bizalom. Ez tény. Mennyei tény.

* * *

 A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. január 30. – február 6–i 87. évfolyam 3–4. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a  címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.