Hit és hitetlenség – néhány morzsa

Mit takar az ateizmus fogalma? Ha az ateisták nem hisznek Istenben, mégis miért hisznek benne? A hit harcában melyek a kiemelkedő próbatételi kérdések? Népszerű teológia rovatunk mostani cikke ezekre a kérdésekre is választ ad.

A téma kimeríthetetlen, hiszen emberi mivoltunk legalapvetőbb kérdéséről van szó. Itt csak néhány – de annál fontosabb – gondolatra futja, amelyek nyomán ki-ki érdeklődésének megfelelően folytathatja a kutatást.

A hit ésszerűsége – „van” Isten

Kezdjük a hitetlenséggel, mégpedig úgy, hogy pontosítjuk az ateizmust. Nem teljesen szabatos megfogalmazás (legalábbis a zsidó–keresztény kultúrkörben), hogy a tudatos, különösen is a harcos ateista nem hisz Istenben/istenben. Inkább azt mondhatjuk (Prőhle Károly nyomán), hogy az ateista olyan istenben hisz, aki nincs. Vagyis az általa elképzelt istenről megállapítja, hogy nem létezhet. Tehát először így-úgy el kell képzelnie, hogy utána tagadhassa a létezését. Ezért a tudatos ateizmus is vallásnak tekinthető, hiszen minek tagadni azt, aki különben nincs. Érvényesüléséhez egyébként is szüksége van a hívőkre. Hamvas Béla ismert meghatározása: „Az ateista bigottéria neve materializmus. Ennek a vallásnak három dogmája van: lélek nincs, az ember állat, a halál megsemmisülés.” Ma már a materializmus helyett inkább naturalizmust mondunk, amely szerint minden a természet, és rajta kívül senki, semmi nincsen. Nem véletlenül került idézőjelbe az imént a „van”. Isten nem úgy „van”, mint bármi ezen a világon, hanem ő mindennek, a létezésnek az alapja.

Az istenhit nem egyszerűen alaptalan hiedelem, vélekedés, hanem bizalom, ráhagyatkozás: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1) Úgy is mondhatjuk (John Lennox oxfordi matematikus nyomán), hogy a hit valójában a bizonyítékokra adott válasz, nem pedig örvendezés a bizonyítékok hiányán (Róm 1,19–20; Jn 20,30–31). Nem olyasmiben kell hinni, amire semmilyen – legalább közvetett – bizonyíték nincsen.

Legkésőbb a DNS felfedezése óta tudjuk, hogy az élőlények fejlődését egy program irányítja, bár még nagyon messze vagyunk attól, hogy teljes képünk legyen róla. Programozó nélküli programozást pedig nem ismerünk (vö. 1Kor 15,36–39). Ha valaki erre azt mondja, hogy az élőlények programozottsága kivétel, akkor a válasz csak az lehet, hogy a programozó nem köteles minden felhasználónak külön-külön bemutatkozni.

A Szentírás egyedül az emberről állítja, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény, és mint ilyen kezdettől fogva világosan megkülönböztethető az állatoktól. Karl Barth arra figyelmeztet, hogy az embernek már azelőtt ismernie kell az emberit, hogy annak jelenségeivel foglalkoznék, különben látó szemmel is vakká lesz. Vagyis arról fogja meggyőzni magát, hogy igazi valósága az, ami az állattal és a kozmosz többi részével összeköti. – Eleve tisztázni kell, hogy mi a fontosabb: ami összeköt az állatvilággal, vagy ami elválaszt tőle. Már az is elválaszt, hogy szembeállítjuk magunkat az összes többi élőlénnyel. Igazán pedig a természetfelettiben való hit különböztet meg.

A hit következménye

Luther így szól az első hitágazat magyarázatánál: „A hitvallás […] nem más, mint a keresztyének vallástétele és válasza az első parancsolatra.” Egy kisgyermektől ez így hangzana: „Az én Istenem először is az Atya, aki teremtette a mennyet és a földet. Ezen az egyen kívül semmit sem tekintek istennek, mert nincs senki, aki mennyet és földet tudna teremteni.” Erre lehet azt mondani, hogy menny és föld egymás alatt, fölött emlegetése már jó ideje elavult, hiszen Földünk gömbölyű, amúgy pedig még a Naphoz képest is milyen kicsi. Annyiban mégsem elavult, hogy az élet bolygóját akaratlanul is szembeállítjuk a világűrrel, benne az összes többi égitesttel.

A tudomány minden ismeretét összerakva sem képes áttekinteni az emberi lét teljes valóságát ezen a kicsiny, de az életre finomhangolt égitesten. A teológus és a teológia pedig az Istenhez való viszonyban próbálja újra meg újra megragadni. Ennek pedig elengedhetetlen része, hogy mit kíván Isten az ő képére és hasonlatosságára teremtett, azaz a többi élőlénytől eltérően meghatározott embertől. Itt nem tudunk nem gondolni a Tízparancsolatra és a szeretet kettős parancsára.

Az ateista/agnosztikus erkölcs rendelkezik-e bármiféle abszolút normával, amelynek alapján elveinek érvényessége megállapítható? Ateista felfogás szerint az isteni tekintélyre hivatkozás támadás az ember autonómiája, méltósága ellen. Viszont ha nincs abszolút, azaz az ember feletti norma, akkor az ateista rendszer szubjektív és önkényes. Soha többé Auschwitzot, gulágot, Hirosimát – de tényleg soha többé! A rasszizmus mindenképpen elvetendő –, „csak” éppen ki dönti el, hogy miért? Az emberek azonban képtelenek bizonyos erkölcsi szabályok nélkül élni. Az, hogy sok ateista tisztességesebb, mint nem egy istenhívő, még nem cáfolja az isteni megalapozást. Annyira benne van az emberben az erkölcsiség, hogy akkor is megmaradhat, ha az alapját már nem tartja szükségesnek.

Egyébként pedig lehet-e azt állítani, hogy az erkölcsi érzék végső soron csak az emberek agyában zajló elektrokémiai folyamatok helytől és időtől függően változó következménye? Amennyiben a világ intelligens teremtő/Teremtő műve, akkor neki és csak neki van joga meghatározni a játékszabályokat, ez pedig sokaknak nem tetszik. Így például az abortusz, az eutanázia, a bioetikai kérdések stb. vonatkozásában.

A hit harca

Jakab írja: „Te hiszed, hogy egy az Isten. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek.” (2,19) Azaz az egy Isten létének puszta elfogadása még senkit sem tesz a hit hősévé, hiszen az ellenség is megugorja ezt a szintet. A holdkóros-epilepsziás beteg gyermek apja így könyörög: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24) Vagyis ne engedd, hogy a benned való bizalmam eltűnjön, és legfeljebb a puszta létedet fogadjam el, miközben úgy érzem, hogy nem törődsz velem. Az Újszövetség, de az egész Szentírás alapján már ez az állapot is hitetlenség, amely szabadulásért kiált.

Ha annyi hitünk lenne, mint egy mustármag, akkor szükség esetén egy-egy hegyet is odébb küldhetnénk. Az Úr itt a korabeli rabbinista, költőien túlzó megfogalmazást használja: „Bizony mondom néktek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magadat a tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik –, annak meg is adatik az.” (Mk 11,22–23) A gondolatot Pálnál is megtaláljuk a szeretet himnuszának elején: „…ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el…” (1Kor 13,2) Az így ható hit persze a rendkívülinél is rendkívülibb karizma (1Kor 12,9) lenne. De nem tarthatjuk eleve kizártnak, hogy valahol, valamikor az ő kifürkészhetetlen akaratából ilyesmire is szükség lehet.

A hit harcában súlyos próbatételt jelent a teodicea („istenigazolás”), vagyis az a kérdés, hogy Isten jósága, szeretete hogyan tűrheti a tengernyi bűnt, szenvedést, mindenféle rosszat a világban. Sokan ezzel indokolják hitetlenségüket, mintha kimondva-kimondatlanul „erkölcsösebbek” lennének a Teremtőnél. Persze a hívő embert is ismételten próbára teszi ez. A hit azonban nemcsak a világ magyarázatát, hanem a szenvedés, az igazságtalanság jóvátételének reményét is adja. Zúgolódásunk, kétségbeesésünk sem változtat azon, hogy Isten „is” ismeri gondjainkat, kétségeinket.

Nem felejthetjük el, hogy a teremtő és a teremtmény, a végtelen és a véges közötti különbség mindig megmarad. Krisztus azonban szenvedésével és halálával vállalta sorsunkat. Philip Yancey-vel pedig elmondhatjuk: Krisztus feltámadása „döntő fontosságú szóval bővítette a fájdalom és a szenvedés fogalomkörét: átmeneti”. Az átmenet idején pedig könyörögjünk azért a hitért, amely kétségeink, az ige szerinti hitetlenségünk hegyét oda küldi, ahová kell.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. március 19–26–i 88. évfolyam 11–12. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a  e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.