„Kezdet ő és vég”
Népszerű teológia rovatunk mostani írásának témáját Evangélikus énekeskönyvünk 151. éneke első versszakának utolsó, ismételt sora nyújtja. Az írás többek között arra is rámutat, hogy a karácsonyi ünnepkörbe tartozó, középkori eredetű ének mennyire aktuális gondolatokat hordoz ma is.
A „Hadd zengjen énekszó…” kezdetű énekünk középkori, úgynevezett makaróni vagy makaronikus ének, azaz kevert, kétnyelvű, latin és német sorok váltakoznak benne. Szerzője Heinrich Suso (vagy Seuse) (1295–1366) német misztikus író, Domonkos-rendi szerzetes, Eckhart mester tanítványa. Életrajza szerint 1328-ban egy angyaltól hallotta énekelni. Az eredetiben Krisztushoz szól: „Alpha es et O”, azaz „kezdet vagy és vég” – mondja a görög ábécé első és utolsó betűjével.
Karácsonykor, ó- és újévkor különösen is el kell gondolkodnunk e sor mondanivalóján, pontosabban az alapjául szolgáló igéken. Akkor is, ha előtte, örök élet vasárnapján az egyik ide vonatkozó igevers (Jel 21,6) része volt a textusnak.
A Jelenések könyvében háromszor is szerepel ez a kijelentés, mintegy keretbe foglalva a könyv mondanivalóját. „Én vagyok az Alfa és az Ómega, így szól az Úr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” (Jel 1,8) „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég.” (Jel 21,6)
„Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” (Jel 22,13)
A kezdet - Ő
Azt, hogy Krisztus a kezdet, elsősorban János evangéliumának bevezetése (1,1–18, azon belül 1,1–3) tárja elénk. Krisztus az öröktől fogva létező Ige, a Logosz, az ér-telem, így a teremtés közvetítője. Vagyis örökkévaló léte megelőzi a teremtést, hiszen „kezdetben volt”, utalva 1Móz 1,1-re. Ott a „kezdetben” persze a teremtés kezdetére, az idő elindítására vonatkozik. Krisztus azonban ekkor már „volt”, és a teremtés kezdetétől fogva „minden általa lett”. Mivel kezdetben Istennél volt és Isten volt, nem tartozik a világhoz, azaz nem teremtmény. Még úgy sem, hogy a teremtmények közül az első és a legkiválóbb lenne.
Vagyis Krisztus istenségében egy, egylényegű az Atyával, de két külön sze-mélyként jelennek meg előttünk. Ezt többek között ő maga fejezi ki búcsúbeszé-dében így: „…lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt.” (Jn 17,24). Tehát a láthatatlan, felfoghatatlan Isten kimondja, kijelenti magát az embereknek Jézus Krisztusban.
A Niceai hitvallást az ariánus tévtanítással szemben fogalmazták meg. (Arius szerint Krisztus nem egylényegű az Atyával, vagyis istensége korlátozott. A Szentlélekről szóló tanításra terjedelmi okokból most nem térünk ki.) Az Apostoli hitvallás nem foglalkozik részletesen Krisztus, az idő és a teremtés viszonyával. János evangéliumának bevezetése, Logosz-himnusza azonban nem elvont igazságokat akar közölni korának nyelvén. Fő mondanivalója az, hogy a kezdetben már volt Ige a közreműködésével teremtett időben testté lett, és közöttünk lakott (1,14). Vagyis ha minden általa lett, akkor az idő is, amelynek legalkalmasabb pontján jött közénk. Ezen az sem változtat, hogy csak kevesen fogták fel küldetését, és fogadták be őt (1,10–11).
Krisztus „én vagyok” kezdetű kijelentései János evangéliumában 2Móz 3,13–14-re, az Úr „bemutatkozására” utalnak:„Vagyok, aki vagyok.” „A »Vagyok« küldött engem hozzátok.” A húsvét előtti utolsó nagy csodatételekor (Lázár feltámasztá-sakor) tett önkijelentése: „Én vagyok a feltámadás és az élet…” (Jn 11,25); Jel 22,13 ennek folytatásaként, magyarázataként is felfogható. Idetartozik, hogy az Úr Ézs 44,6 és 48,12 szerint az elsőnek és az utolsónak nevezi magát.
A vég - Ő
Az alfa és az ómega Jel 1,8-ban és 21,6-ban az Atyára mint Úr Istenre, Mindenhatóra, illetve „a trónon ülőre” vonatkozik. Mivel azonban Krisztus egy az Atyával (Jn 10,30), ez teszi lehetővé, hogy ő mondja majd ki a végső szót. Ő a kezdet és a vég, a teremtés közvetítője, az első és az utolsó, aki halott volt, de örökké él (Jel 1,17–18), ezért „a trónon ülő” által kijelentett újjáteremtésé (Jel 21,5) is.
A végső szó pedig – Jel 22,13 után 22,14–15 – így hangzik: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.” Vagyis lényegében ugyanaz, amit az előbb „a trónon ülő” jelentett ki: „Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és a hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálvány-imádóknak és minden hazugnak a tűzzel és kénnel égő tóban lesz a helye: ez a második halál.” (Jel 21,6b–8; vö. még 21,27)
Figyeljük meg, hogy mit hallunk a kezdet és a vég kinyilvánítása után. Egyrészt azt, hogy a végre lehet és kell készülni, Krisztushoz lehet térni. Másrészt a neki hátat fordítókkal kapcsolatban még több konkrét bűnt lehetne felsorolni: például lopást, rablást nem említ a szöveg, hanem a nem nevesített bűnöket is a hazugság fogalmába sűríti. Hiszen a sátán, az ördög „amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,44).
Aki az emberek tudatát, gondolko-dását uralja, az mindenüket uralja, amíg csak teheti. De tovább nem. Ezért az egyháznak minden körülmények között azt a meggyőződést kell képviselnie, hogy az Atya Krisztus által a történelem Ura, és Krisztusban céljához vezeti a teremtett világot. Vagyis bármennyire eluralkodik az igazságtalanság, azt kell hirdetnie, hogy van más út is, sőt csak az van. Miközben a céljához vezetendő teremtett világ minden – sajnos egyre fogyatkozó – szépsége csak halvány előképe az eljövendőnek.
A kettő között mindvégig - Ő
Kaptam egyszer egy német levelezőlapot ezzel a szöveggel: „E világ urai mennek, a mi Urunk azonban jön.” Valószínűleg a legszelídebb, legtürelmesebb hívőben is felmerül a kérdés, hogy mikor megy már el végre az utolsó is. Majd egyszer valamikor az Alfa és Ómega intésére. Addig pedig újra meg újra uralmuk bebetonozásán mesterkednek, és úgy tűnik, hogy erre a tudomány és a technika mai és jövendő fejlettségét tekintve minden eddiginél kedvezőbb alkalom kínálkozik számukra.
Az eddig elmondottak túl bonyolultnak, elvontnak tűnhettek. Ha ez a „népszerű teológia”, akkor milyen a nem népszerű? Viszont az egész Szentírás arról szól, hogy az Úr szolgáinak szinte csak nem népszerű dolgokat kell hirdetniük. Mi is, akik éppen most, valamikor a kezdet és a vég között élünk, ezt is szem előtt tartva, elődeinkhez hasonlóan elgondolkodhatunk azon, hogy milyen messze lehetünk a kezdettől, és milyen közel lehetünk a véghez. Mi van akkor, ha a kezdet nem olyan régen volt, mint ma gondolják, a vég pedig sokkal közelebb van, mint gondoljuk?
A kezdetről és a végről persze csak az Első és az Utolsó, a Kezdet és a Vég tud teljes bizonyossággal nyilatkozni, mindenki más csak találgathat. A vég egészen pontos idejét csak az Atya ismeri (Mt 24,36), de ez nem teszi kétségessé Jel 22,13-at. Krisztus testté létele, földi működése, halála és feltámadása a kettő között valósult meg. Vagyis ő a közép is, függetlenül attól, hogy földi működése hol helyezkedik el az időtengelyen. Az Újszövetség ezt úgy fejezi ki, hogy „be-teljesedett az idő” (Mk 1,15), „eljött az idő teljessége” (Gal 4,4).
A kezdet és a vég, a közép és a vég közötti idő gondjával az Újszövetség íróinak is szembesülniük kellett, így többek között a Zsidókhoz írt levél szerzőjének is. „Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll…” (Zsid 2,8b) Pedig minden látszat ellenére Krisztus „ott” van a kezdet és a vég, a mennybemenetel és a vég között is. Mindvégig, így velünk is, hiszen megígérte.
Ezért most karácsonykor is „hadd zengjen énekszó”, az eredeti szöveg első sora szerint „in dulci jubilo”, azaz „édes örömkiáltással”.
* *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. december 26. – 2022. január 2-i, 86. évfolyam 51–52. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.