Mások bátorítóivá legyünk
Mi, felnőttek is – hasonlóan a diákokhoz – új feladatoknak feszültünk neki az ősz beköszöntével. A nyári napok fényének múltával talán a mi szívünkre is újra árnyék nehezedett. Bizonyára sok szép élményt gyűjtöttünk a nyáron, gondjainkról megfeledkeztünk, de most a dolgos hétköznapokban akár aggodalom is eltölthet. Az aszályos hónapok után vajon meddig emelkednek majd az árak? Olaj és gáz hiányában vajon tudunk-e majd fűteni? Mindez nemcsak minket foglalkoztat, hanem globális kihívások elé állítja egész lakott Földünket.
Többek között ezekre a nyomasztó kérdésekre kerestek választ augusztus 5–10. között a Keresztény Nők Ökumenikus Fóruma tizenegyedik nagygyűlésének résztvevői – asszonyok és fiatal, egyetemista lányok – a franciaországi Strasbourgban. A szervezők nem véletlenül, sőt egyfajta biztatásként választották meg a konferencia mottóját, a jól ismert igeszakaszt: „…legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számonkéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pt 3,15)
Nem a konferencia eseményeit szándékozom ismertetni a továbbiakban, hanem arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ebben a járványhullámok és válság sújtotta világban mi más is lehetne a mi küldetésünk, mint hogy mások bátorítóivá legyünk. Merész Istenre hagyatkozással, példaadással szólaltassuk meg azt a reménységet, amely a hitben bennünket is erővel ruház fel.
Ennek csodás megjelenítése az a művészi kompozíció, amely a konferenciának szálláshelyet adó épület belső terét díszíti. A Ciarus Hotel – egy keresztény közösség által üzemeltetett szálloda – recepciója mellett kapott helyet Christophe Wehrung és Antoine Halbwachs alkotása, amely az Egyensúlyozva címet viseli. Utal magára a szálláshelyre, ahol a munkatársak ügyesen balanszíroznak, hogy ne legyenek túlzottan profitorientáltak, ugyanakkor veszteség nélkül tudják működtetni a város frekventált helyén álló keresztény fogadójukat.
A koronavírus-járvány alatt az ott dolgozók számára azonban más értelmezést is nyert a két kiváló strasbourgi művész alkotása. A reményt testesítette meg. Az épületben szolgáló vezetők és alkalmazottjaik hitét szimbolizálta, azt a bizodalmat, hogy Istennel átvészelhetik a nehéz időszakot, nem „esnek le”, vagyis a szálláshelyet nem kell véglegesen bezárniuk. A falfelületre festett rajzon a kétség árnyékát is megjelenítették a művészek: mi van, ha nem sikerül, ha lezuhanunk? Bizonyára a munkatársakban is megfogalmazódtak ezek a kérdések a járvány okozta bezártság alatt. Ám az, hogy ez a kis szálloda túlélte a viharokat, újra megnyithatta kapuit és szobáit, ékes bizonyítéka Isten oltalmazó szeretetének.
A konferencia szüneteiben sokak tekintete kereste a kötéltáncos figuráját. Nem véletlenül. Ma is roppant aktuális a művészek által megformált életérzés: a bátorságról, ugyanakkor az aggodalomról is, a merészség és a félelem közötti egyensúlyozásról.
A kompozíción egyvalaminek az ábrázolása azonban hiányzik számomra. A kötél alatt nincs védőháló. A hívő ember pedig Istenről, az ő gondviseléséről éppen ebben a képben gondolkodik. Isten oltalma olyan, mint egy védőháló. A Krisztust követő ember arra alapozza olykor vakmerő bátorságát, hogy tudja – egy holokauszt-túlélő vallomásának szavaival élve –, „nem eshet mélyebbre, mint Isten tenyerébe”.
Jó így indulni a feladatokkal teli szeptembernek, a kihívásokkal teljes ősznek és télnek, az elénk feszülő „kötélpályának”, hogy tudhatjuk: nem vagyunk magunkra hagyva, Istenünk tekintete kíséri lépéseinket, és oltalmazó kezébe érkezünk, ha a botlásban is bátran ráhagyatkozunk.
***
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. augusztus 28–szeptember 4–i 87. évfolyam 33–34. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.